Volt egyszer egy király. Elhatározta magában, hogy megnősül. Fiatal volt, került is neki feleség, gyönyörű szép s igen okos.
Mikor elmúlott a lakodalmuk, kimentek megnézni a gazdaságot meg a hegyeket. Puskát is vitt magával a király, és ahogy ilyen-olyan kismadarak leszálltak a fára, mind lelődözte őket. A felesége nem szólt egy szót sem, de nem is dicsérte, így hát bosszús lett a király.
— Miért nem dicsérsz, hogy mind eltaláltam?
— De hiszen semmi ez, édes uram, gyakorlat teszi mesterré az embert!
Erre már a király nagyon megsértődött, nem szólt többet a feleségéhez, el is akarta küldeni a háztól. Jól van, azt mondja a királyné, őneki csak egy kérése van, hogy a tehenet az istállóból adják neki. Menjen, vigye a tehenet, vigyen, amit akar, csak tűnjön el, mert őneki ilyen asszony nem kell, dühöngött a király. Az asszony meg fogta a tehén kötelét, és elindult vele.
Nem messze, ugyancsak a király birtokán lévő hegyek közt egy sziklaodúban kovártélyt is ütött a tehénnel. A tehén meg hasas volt, és amikor megellett, a királyné minden reggel a nyakába vette a kisborjút, felvitte a hegy tetejére, meg visszahozta a sziklaodúhoz. És mindennap bírta a borjút, még egyéves korában is.
Majd mikor a másik évben a király vadászatot rendezett a birtokán — sok veszedelmes vad is volt ott —, látnak valamit a vadászok a hegyoldalban. Mintha borjú volna, de két lábon megy! Nem tudták kinézni, mi az, nem sejtették, hogy az asszony cipeli a borjút.
— Nahát, miféle szörnyeteg! Menjünk már arra!
De ahogy odaértek, nem volt ott semmi, csak valami asszony lábnyoma. Elindultak rajta, és meglelték a sziklaodút. Kiszólt egy nő a sziklaodúból, hogy nem mehet ki, mert nincsen ruha rajta. Beadtak hát egy kabátot neki, hogy kijöhessen, s kiszedték belőle, hogy az ő nyakában látták a borjút az imént.
A hercegek, bárók, grófok tanakodni kezdtek, hogy az nem létezik, a borjú egyévesnél is idősebb, ember azt el nem bírja.
— Csakhogy én, amióta az anyja megellette, hozom-viszem a hegy tetejére s vissza. Gyakorlat teszi mesterré az embert!
Erről a király azonnal ráismert, odaszaladt, ölelte, hogy ez senki más, mint az ő felesége! Szól a tehénnek, hát az is engedelmesen jön ki a hangjára!
Vége is lett a vadászatnak menten, rendelte a király a hintót, borjastul-tehenestül vitte haza az ő okos, szép asszonyát, s még máig is együtt élnek boldogságban, ha közben meg nem haltak.
