Hogy lehet nemzetet vigasztalni, mikor a nagy történelmi játszótéren meghal az apád?
Hogyan lehet belérúgni a sunnyadókba, mikor Isten magához szólítja egyszülött fiadat?
Amikor az anya csak nézi költő fiát, s a nyomorult fronton kihűlt apjára gondol, ki százötvenezer magyar s tízszer annyi nem magyar közé elegyedett, belényugodva a feltámadásba?
Utassy József felesége most szedegeti össze szerelme elhullott hajszálait, s ki tudja, mit cselekszik azokkal?!
Egy özvegyen maradt ország mit cselekszik a költő sírja mellett? Körülnéz, és foganni akar kétségbeesetten, hátha! hátha!
Sírhat, akit a gyász
öltöztet föl, sírhat!
Magyarországot s nemzetet sirató versei szembeköpés-szerűen érkeztek teáskannánk, borospoharunk mellé.
Ő azok közé tartozott, akik még tudták írásban adni aggodalmaikat, félelmeiket. Nézte belülről, ahogyan romlik a teste s a nemzeti jövő.
Egyik utolsó versében, immár őszen, azt írta, s nem is hánytorgatva vagy számonkérőleg, hogy mi fölhoztuk a zászlót ide, a csúcsra, indulnánk lefelé...
Nem úgy jött Erdélyországba, hogy csodát lásson. Látni akartak bennünket. Mifélék s mi célból vagyunk? Úgy ötven esztendővel ezelőtt, mikor Háromszéken bennünket legelőször meglátogattak — Utassy, Kovács István, Kiss Bence —, azzal búcsúztak, hogy látták — Erdélyt.
Volt idő. Volt ideje neki is.
Didergő bakancspár (Ő sora) után hogyan volt ereje még összefacsarodni egyetlen gúzsba, s kimondani:
Istenre esküszik,
s Pilátus piacán
harmincezüstködik
rongy bajtársad: Hazám!
és ahhoz hogy volt erő? —:
Bükkszenterzsébeti
senkim, jézus krisztus:
Apám, Édesapám!
Elmene az apa- s nemzetféltő, meg-megsirató Utassy József költő.
Sírja mellett csak annyi huzat vagyon, amennyit meglibbentett szoknyák kavarnak. Megtért fiához, kit húszévesen szólított magához a Nagyapa, ne lenne egyedül.
Immár elegen vannak tova túlfelől.
Hétszentség volt számára a vers. Egyebet nem is írt. Az az igazság, hogy ínséges időkben is rág valamit a nemzet. Ha nem egyebet, hát verset. Utassy versein könnytelen rágódni nem lehet. Éhen sem.
Adom a szót, vidd tovább, fennhangon:
Némulj el, nagyon fájsz, haris!
Honvágy kínoz hazámban is.