Vannak, akik ezt a visszahúzódottabb életformát választják, nem csak azért, mert könnyebben megvásárolható egy falusi ház, hanem mert szeretik a vidék nyugalmát, bensőségességét. Egy fiatal képzőművész házaspár, Selyem Katalin és Madaras Péter néhány éve költözött Zalánba, lakhatóvá tettek egy régi parasztházat, ott alkotnak és alakítják életüket, s mint igen határozottan mondják, jól érzik magukat.

Selyem Katalin és Madaras Péter

Nagyváradról Zalánba

Kis zsákutca Zalán központjában, régi kerítés által berekesztve: a szellős telek jobb oldalán egyszerű, takaros ház, a háttérben kertek, erdős, hullámzó dombok. Itt élnek Madarasék. Medgyesi származásúként Madaras Péter a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban érettségizett 1999-ben, majd miután 2004-ben feleségével, a kolozsvári Selyem Katalinnal elvégezték az állami képzőművészeti egyetemet Nagyváradon, számos itteni szállal rendelkezvén, még abban az évben Szentgyörgyre költöztek. Amikor saját otthont próbáltak maguknak teremteni, lehetőleg olyant, hogy benne vagy közvetlenül a szomszédságában szobrászkodásra, iparművészeti tevékenységre alkalmas helyiség is legyen ― hiszen fúrnak, faragnak, csiszolnak ―, azzal szembesültek, hogy ilyent a megyeszékhelyen nem tudnak vásárolni. Másod- vagy harmadosztályú garzon talán még belefért volna, de Péter szobrászként, Katalin iparművészként nem ilyen környezetre vágyott, ezért egy közelebbi és számukra hozzáférhetőbb falusi ingatlan megvásárlása mellett döntöttek. Keresgélni, nézelődni kezdtek, és 2005-ben Zalánban találtak egy régi, ám elképzeléseiknek megfelelő parasztházat. Egy év múlva kiköltöztek, igényeik és lehetőségeik szerint jó ízléssel, a hagyományos népi építészeti elemek megőrzésével felújították, családi segítséggel azóta is folyamatosan alakítják. ,,Arra törekedtünk, hogy komfortos legyen, de elemeiben, struktúrájában próbáltuk megtartani, ebben a szellemben próbáltuk nem elrontva egy kicsit tovább építeni, egy lakható parasztházat akartunk" ― magyarázza Péter.

Ide született kétéves kislányuk, Madaras Virág, aki nem csak a jókora udvaron otthonos, hanem a szomszédban is bátran kószál. Szentgyörgyre költözésük óta Péter a művészeti líceumban szobrászatot tanít ― most éppen lejár kétéves gyermeknevelési szabadsága ―, nem csak a művészetben, hanem a hétköznapokban is kreativitásra ösztönzi a diákokat. Katalin réz és tűzzománc ékszereket készít otthon, amolyan kisebb vállalkozásként. Ez utóbbit valójában közösen működtetik, Katalin rajzolja, festi, díszíti az ékszereket, Péter segít az ötvösmunkában, ő alakítja ki a végső formáját ― hajlítja, kopácsolja, domborítja, vágja ― a patinázott, igen jellegzetes és szép réz ékszereknek. Műtermük ― a fiatal szobrász műhelyként emlegeti ― idén tavasszal készült el, korábban istálló volt a most jókora ablakkal ellátott, hagyományos vonalát szépen őrző, egyszerű épület. Felszerelték gépekkel, a szükséges bútorzattal, ,,az a jó, hogy lehet terjeszkedni, tovább építeni"; így ahhoz, hogy dolgozni, alkotni tudjanak, jó ez a kellemes, csendes környezet. ,,Jobban ki lehet bontakozni, nyugodtabb az élet."

A favágás, fűnyírás, kerti munka nem teher Madaras Péternek, hanem kikapcsolódás: egy Udvarhely melletti faluban cseperedett fel, fafeldolgozók környezetében. Innen származik fához kötődő bensőséges viszonya, a fa gyermekkora óta követi, nagyobb szobrait csak fából készíti, míg kisplasztikáinál más anyagtól sem idegenkedik. Katalin nagyvárosban, tömbházban nőtt fel, de megszerette Zalánt, nem zavarják a szomszédok, szívesen kertészkedik, mindig van munka, ,,nem kell a tévé előtt ücsörögni". A megszokott vetemények mellett a csicsóka, az édes krumpli meghonosításával próbálkozik, már idén is ültettek, csak a szomszéd nem ismerte, s kivágta.

Péter úgy véli, fiatalok számára mindenképp jó lehetőség falura költözni, barátaik, kézműves ismerőseik közül is már többen megtették, gyermeknevelésre is alkalmasabb a környezet. ,,Most már lassan többen vagyunk, akik kifelé tartunk, mint akik befelé. Vannak ismerőseink, akik, miután elvégezték az egyetemet, nem városban béreltek lakást, hanem falun egy házat. Egyre többen gondolkoznak ezen a lehetőségen." Igaz, amíg nem volt autójuk, nehezebben boldogultak, mert nagyon kevés a Szentgyörgyre tartó busz. Szomszédaik egyelőre csak tanárként ismerik, házuk alakítása miatt nem volt még idejük bekapcsolódni a helybéli közösségbe, a kulturális élet szervezésébe, de ezt is tervezik.

Rézművesség kisgrafikával

Az ékszerkészítés Madaraséknak nem csak kedvtelés, hanem megélhetési lehetőség: igényes, apró munkáikat inkább üzletekben árulják, emellett évente eljárnak négy-öt kézművesvásárba. Néhány évükbe telt, amíg az egyetemista próbálkozások után sikerült ismertté tenniük magukat, illetve kialakítaniuk kapcsolatrendszerüket, de most már csak az általuk jónak tartott helyekre mennek, sörfelsztiválra nem. Tapasztalatuk szerint a tűzzománc ékszereket inkább a Székelyföldön, magyar vidéken ismerik és szeretik, a réz más helyeken is keresett.

Katalin még egyetemistaként kezdeményezte az ékszerkészítést, ma is ő rajzolja, festi a rézlapocskákat, az ábrák hagyományos ― ,,népművészeti motívumok átdolgozva" ― és modernebb vonalvezetésűek, mindenik egyedi minta. Leendő medálokra, karkötőkre, fülbevalókra egyaránt kerülnek modern és hagyományos motívumok, vagyis absztrakt, geometrikus, spirálos, szerethető formák, de helyet kapnak virágok, madárkák és krokodilok, olykor még egy-egy teknős is. Ezt az ékszertípust közösen kísérletezték ki, ,,ez nem népi mesterség". Dekoratív eljárásuk a grafikában használt rézkarctechnikán alapul: úgy vélik, rezet használva jobban ki lehet bontakozni, mindenik ékszeren egy-egy kisgrafikát lehet létrehozni.

Tudomásuk szerint Erdélyben ők az egyedüliek, akik nagyobb mennyiségben készítenek kézzel festett, rajzolt réz ékszereket, mások a mintát fotó- és szitázással sokszorosítják. Az egyetem után eltelt hat év folyamán odáig jutottak, hogy sok munkával, de ,,normálisan" megélnek ékszerkészítésből, azzal foglalkoznak, amit szeretnek, miközben szembe kell nézniük az ebben rejlő bizonytalansággal is. ,,Most, amikor mindenki a megélhetésért küszködik, a kézművességet is ugyanolyan komolyan kell venni, mint bármilyen más munkát" ― jegyzi meg Péter. ,,Vagyunk jó páran ékszerkészítők, keramikusok itt, Háromszéken, mindannyian fiatalok; most, amikor kevés a munkalehetőség, egyre többen próbálják meg ezt." Falun élő művész, kézműves barátaik az idő nagy részét otthon, munkával töltik, ritkán élnek naponta közösségi életet, hiányolják a társaságot, hétvégenként néha találkoznak, de annak is tudatában vannak, hogy ,,mindent nem lehet".

Égi áldás, Varázspaszuly

Madaras Péter néhány szobra a ház körül, a kertben hever, a kisebbek a műteremben gyűlnek. Más hatások érik itt, az anyag, a fa is kéznél, szinte olyan, mintha a természetben alkotnánk ― jegyzi meg. Összeilleszti egy korábbi munkáját, a több, rusztikus faelemből álló Varázspaszuly című alkotását, szépen sorban egymás mellé helyezve a földön az elemeket. Absztrakt szobrai ― főként ez a vonal foglalkoztatja ― egyszerre ötvözik a hagyományt és a modernséget, jól illeszkednek a parasztházhoz. Folyamatosan nagyobb méretű alkotásokon gondolkodik, modulos, több elemből álló szobrokon, szimmetrikus kompozícióterveken. Egyelőre nem tud annyi időt szánni erre, mint szeretné, de minden évben készülnek munkák, rajzok, tervek, témákon, lehetséges anyagokon, formákon gondolkodik. Most éppen azon töpreng, miként készíthető szobor fenyőfából, azt ugyanis általában nem szokták erre a célra használni.

Köztéri szobrok közül is az absztrakt alkotások érdeklik, jónak tartja, hogy Sepsiszentgyörgyön is megjelentek ezek, főként az idei s a tavaly nyári szobrásztáboroknak köszönhetően. Mostani, a Jelek nevű alkotótáborban készült munkája, az Égi áldás több ,,vízcseppből" álló kompozíció a Tervezőintézet mögötti, zsebkendőnyi füves lejtőn kapott helyet. ,,Szentgyörgynek is jó, hogy kikerültek a terekre ezek a szobrok, lehet, az elején furcsák, egy picit nehéz velük azonosulni, de idén már elég sok pozitív visszajelzést kaptunk, legtöbben értékelték, hogy volt ez a tábor, hogy ott dolgoztunk a parkban, és megszülettek ezek a szobrok."

Falvakon az efféle szobrászatot már nehezebb meghonosítani, elfogadtatni, szerinte az lenne fontos, ha a polgármesterek, önkormányzatok figyelnének a művészek véleményére, majd meghatároznák, milyen irányba szeretnék alakítani településeik arculatát, s ebben aztán következetesek lennének, pályázatot írnának ki szobrok alkotására. Jó, ha a hagyományos székely falukép megőrzéséért is tenni tud valamit a művész, bár szorgalmazza a megmaradt, még hasznosítható építészeti elemek, anyagok (gerendák, oszlopok stb.) megőrzését, ám mindezek mellett szükséges a közösség felvilágosítása is.

A huszonkilenc esztendős képzőművész szobrai alkotásakor ,,letisztultságra" törekszik, azt szereti, ha a nézőnek megvan a maga értelmezési szabadsága egy-egy műve szemlélésekor. Az Égi áldás cserefából faragott vízcseppjei akár könnycseppek is lehettek volna, de volt, aki boszorkánytojást vagy mogyorót vélt felfedezni benne. ,,Miért rontsam el ezt az élményt? Ennél rugalmasabb a művészet, magam is több mindenre gondolok"... Hosszú időn át érlel magában egy-egy szobrot, szerinte jellemző is, hogy miután maga körül megteremti az alkotási lehetőségeket, évekbe telik, míg megérik a szobrász.

Kora délutáni béke

Katalin lefektette Virágot, s főzés előtt még hamar rajzol néhány motívumot. Nem tudja, hogy az anyaság befolyásolja-e motívumrendszerét, tudat alatt talán igen, de eddig sem idegenkedett a ,,gyerekes rálátástól". Péter a műteremben meséli, amikor Szentgyörgyön keresték a megvásárolható tömbházlakást, az egyik rettenet láttán Katalin elsírta magát. Akkor azt mondták, ebből elég volt, és elindultak falura. Zalánban, amikor megvették a házat, több fecskefészek is volt a később műteremmé alakult pajta tetőgerendái alatt, ám amikor elkezdték a felújítást, a villásfarkú madarak megijedhettek, mert elköltöztek. De ezen a nyáron, amikor újra nyugalom honolt, visszatértek: egyelőre egy fészekkel gyarapodott a műterem, s az állandóan kitárt ajtón a fecskék akkor röppenek ki-be, amikor éppen kedvük tartja.