A nagyajtaiak Kisboldogasszony-napi hagyományos vására most is sok embert vonzott. Érdeklődőből tényleg nem volt hiány, ám a lókupecek, malacukat kínáló gazdák, a gazdaságban szükséges kiegészítőkkel kereskedők szerint vásár kevés köttetett, a vásárlók csak a legszükségesebbekre adtak ki pénzt.
minden bizonnyal jól tartották, tényleg erős állatnak látszik —, ám alig ígértek négyezer lej fölé, annyiért pedig nem adja, inkább hazaviszi. Egészséges, jó természetű állat, papírjai is rendben, nem kótyavetyéli el csak úgy Csillát. ani Piroskáék még tegnap megérkeztek, az éjszakát a szekérben töltötték, s azért jöttek, hogy két lovukat eladják, helyébe egy olyant vásárolnának, amellyel a fia homokot hordhatna, a különbözetből pedig még egy szobácskát építenének. ,,Kilenc gyermekem van, alig férünk a putriban, ezért nagyon kellene még egy szobácska. Ha a jó Isten megsegít, lesz annyi pénzünk, hogy télire megépítsük" — mondotta az asszony. Vidékünkön a pónik különlegességnek számítanak, így ha a felkínált két lónak vevője nem is, de csodálója annál több akadt. A velük levő két fiatal legény azt mondja, a kétévesért kétezer, a négyévesért pedig ezerhatszáz lejt kérnek. Mi a haszna egy mai gazdaságban — szegtem nekik a kérdést, mire csak félszegen annyit válaszoltak: be lehet fogni, meg lehet őket lovagolni. Hogy tényleg ez-e hasznuk, nem tudom eldönteni, de biztos, sok örömet lehet okozni velük a cseperedő gyermekeknek. A szomszédban Păţ Malac nincs olyan sok, mint gondolnánk, alig néhány szekérben bújnak meg az apró haszonállatok. Egy atyafi azt mondja, már elég régóta kínálgatja a jó súlyban levő és jó étvágyú állatokat, de vásárt még egyet sem kötött. A kudarcot ő is a válság számlájára írja: az állatok ára neki alacsonynak tűnik, másoknak viszont drága... Földre terített nejlonon a brassói Dobos Vilhelm ostort, kolompot, kaszát, fenőkövet, patkót, kapát, ásót, láncot árul. Azt mondja, az eladásokon nagyon érződik az ország gazdasági helyzete: nagyságrendekkel kevesebbet tud eladni, mint egy-két esztendeje. Az emberek valóban nem nagyon vásárolnak. Inkább csak megmustrálják az árut, érdeklődnek, drágállják a termékeket, aki mégis vásárol, fejcsóválva adja át a pénzt. A lacikonyhásoknak viszont remek napjuk van, improvizált árusító helyük előtt kis sorokban várakoznak a vásárban megéhezők, megszomjazók, a kis asztaloknál pedig helyet nem kapni.
Nagyajta bölöni határa a főút mellett, amerre a szem ellát, vásározókkal tele. A lovaknak, csikóknak, szekereknek se szeri, se száma. Vérmérsékletük, fáradtságuk határozza meg viselkedésüket, úgy igencsak meg kell néznie az emberfiának, épp merre lép, miként próbál köztük lavírozni. Sok az ismeretlen ember, legalább felük láthatóan nem erdővidéki. A barótiak, miklósváriak, bölöniek és az ajtaiak mellett jócskán található apácai, zoltáni, sepsiszentgyörgyi és Brassó megyei településekről érkezett is.
A kupecek zöme roma származású, jókötésű ember. Az ismertebbek még Nagyajta alpolgármestere, Benkő Csaba beajánlására sem hajlandóak szóba állni az újságíróval. Kedvesen, de határozottan hárítják el a felkérést, hogy elmondják véleményüket a vásárba bocsátott állatokról, a kupeckedéssel járó sikereikről, melléfogásaikról, vagy éppen arról, miként befolyásolja tevékenységüket a gazdasági élet alakulása. Burian Tibor egy fénykép ellenében vállalja, hogy mesél. Az eladásra kínált kétéves szelíd kancát ő nevelte, hatezer lejért árulja. Lova sokaknak megtetszett —
