A ló a hitvilágban. Ezzel a témával rendezték meg immár tizennyolcadszor az Incitato Művésztábort és kiállítást. Erdély minden pontjáról és Magyarországról is érkeztek festők, szobrászok, grafikusok, hogy a bálványosfürdői árnyékban inspirálódjanak és alkossanak. Pár hetes munka és szórakozás után az alkotásokat a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum Incze László Termében állították ki.
Tehát, a ló a hitvilágban. Hitvilág? Hit? A legtöbb embernek a vallás jut eszébe ezekről a szavakról. A képek nagy többségén mégis egy másik, nem keresztény hitvilág tükröződik. Az ősmagyar hitvilág. Vagy csak magyar hitvilág. A magyar és a ló. A székely és a ló. Két szó és egyetlen fogalom.
Lovas nemzet vagyunk. Még most is, bár már nem a szó szoros értelmében. Még most is, a gépek világában, ezt a két betűből álló szimbólumot, jelképet, a lovat valami különös misztikum lengi körül. Ló. Hallatára megdobbannak a szívek, de nem azért, mert erős, izmos, szép állat. Hanem, mert még mindig összetartozunk. 895-ben örök szövetséget kötöttünk. S ha ez fizikailag nem is nyilvánul meg, lélekben annál inkább. Mindig rettegett lovas nép leszünk belül. Gondolataink nem európaiak. Annál sokkal távolabbi érzések uralnak. A turulmadár és a ló.
A ló szeme ,,a magyarság lélektükre" Ritók Lajos képén. A honfoglalás korabeli arcot hasonló vonásokkal ábrázolták, lovával, ahogy együtt szembenéznek a mindenkori sárkánnyal. Szent György lovagja ez, Vetró András vésője nyomán. Csutak Levente Szent Lászlója Nagy-Magyarország térpékén lovagol. De megjelennek még a táltosok, sámánok, pegazusok, ősmagyarok és ,,az apokalipszis lovai" is.
Végül a kijárat mellett megpillantok egy festményt, mely nem a múlt előtti tisztelgést és büszkeséget idézi. Jelent és talán jövőt, a kék hidegében, az elnyomó kékben, a képből kifutó ló. ,,Szabadu-ló" (Simó Enikő olajfestménye).
UGRON NÓRI
