Le-fel félpucér, mosdatlan apróságok futkároznak, csattogtatnak a pimasz nagyobbak, és az idegent gya­núsan méregetik a felnőttek. Az ide érkező legszívesebben megfordulna, nehogy rossz néven vegyék a lakók, hogy bemerészkedett sajátos világukba, ahol nem ritka a sokgyermekes család, amelyben az egy főre eső lakófelület egy négyzetméter és a havi jövedelem huszonöt lej.
Kalányos Ilona négy gyermekével és öt unokájával költözött tavaly a labdarúgópályán lebontott barakkokból a szociális otthonba, mégis beteg férjét félti, aki szintén itt lakik. ,,Semmit nem adnak, még szocsiált (szociális segély — szerk. megj.) sem kapunk. A kukákból élünk, és a vasakból, de mondja meg, abból hogy lehet meglenni?" A mindenki által ismert, hangoskodó asszonyság paplant cipel, szellőzni viszi, talán matracként használják, mint sokan mások, akiknél nem jut mindenkinek fekvőhely.

Nem veréssel, hanem tanítással kéne nevelni

Ambrus Lajos gondnok (képünk) szerint ,,ezeket az embereket nem érdekli semmi, mondhatod, hogy tegye ezt vagy azt, csak ülnek a kerítésen, szívják a cigarettát, eszik a tökmagot, napraforgómagot, amit majd reggel más helyettük felseper. Egyik nap felteszem a kilincset, másik reggelre eltűnik. A legtöbb életerős fiatalember csak azzal foglalkozik, hogy a kukákból szedi össze a vasat, elviszik a vécéből a tartályt, a lefolyókból az öntvényszűrőket, leadják a dáknak, és kapnak valami pénzt. Nem vigyáznak a gyermekekre, kint hagyják az utcán, sokszor mihozzuk be őket, nehogy elüsse egy autó. A gyermeket nem verés­sel kell nevelni, hanem tanítással, a szülő kellene példát mutasson, amit követni lehet. De itt a szülőkkel is baj van."
Nem titkoljuk, azért jöttünk, hogy magyarázatot kapjunk arra, amire a legutóbbi polgármesteri ellenőrzés során fény derült, nevezetesen, hogy több szobában idegenek laknak, akiknek nincs albérleti szerződésük, egyesek pedig bérbe adják, mások sokat keresnek külföldön, és mégis itt laknak mint rászorulók.
Ambrus Lajos: Az ellenőrzéskor biztosan találtak rokont a külföldön dolgozóknál, akik behúzódtak ideiglenesen ide, gondolták, miért lakjanak putriban, ha itt is lehet. Persze, ezt nem volna szabad, de az őr sajnos mindenkit beenged. Száztizenkét szobánk van, kétszáz felnőtt és több mint kétszázötven gyermek lakik itt, és még ötvenen az éjjeli szálláson, nem tudjuk ellenőrizni naponta, hogy melyik szobában adott pillanatban kik tartózkodnak. Délután és este is visszajövünk, valószínű, mégis előfordul, hogy idegenek vannak itt. Akik elmennek külföldre dolgozni, azok szólnak nekünk.
A fiatalabb gondnok, Péter-Szőcs István azzal egészíti ki az elmondottakat: ,,a szerződés sehol nem írja, hogy akinek jövedelme van, az nem maradhat itt. Kell is legyen valami jövedelmük, élniük kell valahogy, és fizetniük a költségeket, amit most megemeltek. Kilenc lej szobánként a lakbér és harmincöt a közköltség, télen még ötven lej a fűtés."

Csak ígérgettek
Miután megtudtuk, hogy lehet akár 2000—3000 lejes jövedelme is az itt lakóknak, akkor is maradhatnak, csak igazolniuk kell, hogy nincs, ahol lakniuk, nem adtak el lakást, továbbmegyünk egy négygyermekes családhoz, amelynek külső lakója is van, aki fizet, hivatalosan nem albérletet, hanem csak amolyan családsegítő díjat.
Ruzsa Vilmos Árpádék a Csíki utcai egykori börtön udvarán laktak tömbházban, amit néhány évvel ezelőtt lebontottak, azt mondják, semmit nem kaptak cserébe. ,,Egy évet hányódtunk az utcán, ezt a Sing-Singet én vettem a saját pénzemen. Az előző lakó elment falura, és én fizettem ki a rengeteg adósságát."
Az asszonyka legkisebb gyermekét fogja az ölében, a legnagyobb kilencéves, búsul, mert egyik gyermek beteg, azt mondja, krónikus sárgaságos. Az ura tovább ecseteli idekerülésük történetét: ,,Miután a mi házunkat 2002-ben lebontották, dolgoztam Magyarországon, hoztam egy autót, és abban aludtunk. Aztán anyámék bementek a szociális blokkba, minket ettek meg a cseszlék ott az Olt partján, és akkor mi is beköltöztünk. Ha nem lett volna az a sok törvénytelen beköltözés, úgy hagyták volna azt az épületet, de már sok volt a csöves ember, ezért kergettek ki. Itt két éve vagyunk, anyám minden héten kihallgatáson volt, csak ígérgettek. Olya­nok mentek be az új lakásokba, akiknek az Őrkőn vagy itt házuk volt, azoknak megadták, nekünk nem. Azt én nem tudom, hogy valakit ezért lefizetnek-e, de azt a szegény népek kellett volna megkapják. Van olyan, aki lakásból lakásba ment."
Lakójuk nyugdíjaskorú diplomás ember, valamikor tisztességes életet élt, háza is volt, azt mondja, ,,most nincs, eladtam, és elittam, elettem, ezért nem kaptam az irodától. Nagy nyugdíjam van, kedvezményt kapok, mert ötvenkettőben kiemelték az egész családot. Ruzsáékkal együtt eszünk, iszunk, én itt jól vagyok." A házigazda megerősíti, hogy valóban így van, sokat segíti őket, de nem lakik mindig náluk.
Lám, mégis van törvénytelen albérlő a házban, térek vissza, de Ambrus Lajos leszögezi, említett esetben nem bizonyítható, hogy az illető miért fizet a családnak. Az állítólagos bérbeadásokra vonatkozóan az adminisztrátor hangsúlyozta: ,,ilyen nincs, név szerint ismerek mindenkit, még a gyermekeket is. Az viszont igaz, hogy sokan arra sem képesek, hogy bejelentkezzenek, nem szerepel a személyazonossági igazolványukban az ideiglenes lakhely címe, Romulus Cioflec 7., 144-es tömbház. A szerződést egy évre kötjük, és még egy évre meg lehet hosszabbítani, de vannak, akik tíz éve is itt laknak."
Ha a szabályzat betartását nem követelik meg, mindent elnéznek, ha érvénytelen szerződés nélkül lehet itt lakni, miért gondolják, hogy valaki feljelenti önmagát, és önszántából elhagyja a szociális otthont, s a hajléktalan státust választja? Kérdésünkre kérdés a felelet: ,,Ki lesz az, aki kitesz egy hatgyermekes családot az útra?"
A gondnokot szaván fogjuk, és kérjük, kísérjen olyan családhoz, ahol hat gyermek és szülei laknak egy két és félszer három és fél méteres szobában. Azt hittem, dobálózik a számokkal, csak úgy, a példa kedvéért, de megkérdezte, hányadik emeleti nyomorra vagyok kíváncsi.

Nyolcan egy szobában

László Angeláéknál szó szerint nincs talpalatnyi hely üresen. Az ajtó befelé nyílik, éppen csak annyira, amennyire a földön lévő matrac engedi, ott hárman alszanak, az ágyban négyen, és a tizenöt éves leány a padon. A sarokban téglára helyezett rezsón krumpli fő, mindennap frissen, a kagylónál felváltva mosakodnak, amikor a leányok pancsolnak, akkor a fiúk mennek ki a folyosóra, és fordítva.
,,Tíz négyzetméteren vagyunk hatodik éve. A legnagyobb tizennyolc éves, a legkisebb három. Van egy nem látó fiam, tizenhárom éves, egyik szemével nem lát. Nappal még jól vagyunk, mert a gyermekek ki tudnak menni, de este Isten őrözzön, hogy hogy vetünk ágyat.
A férjem vasbetonszerelő, Brassóban dolgozott, de aztán nem fizették, és nem ment többet feketén dolgozni. A gyermekpénzből élünk, a beteg gyermek duplán kap, de 2006 óta a második fokozatba tették, azt mondták, egy szemmel megy az élet előre, így már nem kapom a gondozói pénzt. Kértünk lakást, nem kaptunk, olyanok mentek el a szociális lakásokba, hogy most jöttek, és már kaptak is az Olt mellett. Eladták a lakásaikat, befizettek tízmillió lejt, akinek kellett, és megkapták a lakást."
Az apa, László De­zső is beleszól az ajtó mögül, ,,maga el sem tudja képzelni, milyen az, hogy tizennyolc é­ves fiam nem vetkőzhet le kicsi gatyára, sem én a leányok előtt. Ha a leányom mosakszik, a férfiak ki kell menjenek. És aztán mun­ka sincs, munkakönyves álláson nem adnak többet ötszáz lej­nél egy hónapban, de ennyiért nem megyek, kapok én annál sokkal többet, napjában nyolcvanat, száz lejt is nyáron az építkezésben. De télen nincs mit dolgozni."
László Dezsőék vallásos emberek, az ágy fölött a gyermekek fényképe mellett II. János Pál pápa. Az apa csendesen megjegyzi, ,,börtönben nem voltam, a milíciát nem járjuk, megbüntetve sem voltam, itt kezdődik az emberség".
Ambrus Lajos: Velük nincs baj, csendesek, de itt sok a felelőtlen ember. A szabályzattal sincs baj, de ezekkel az emberekkel nem lehet betartatni. Vannak, akik kapnak munkahelyet, napszámba is járnak, de legtöbb azt mondja, nincs munka. Most járnak krumplit szedni, de például ma reggel hatkor kimentek az állomásra, vártak kilencig, és visszajöttek, hogy nem viszik őket. Ál­talában ugyanazok mennek, a többi ül itthon. De hogy miből élnek, nem tudom.
Kérdésünkre, hogy mi van akkor, ha valaki nem fizeti a bért és a közköltséget, gyorsan érkezik a válasz, ,,azt mondta a polgármester úr, aki nem fizet, azt kirakja".

Öcsi bácsi dolgos ember
,,Három iskolás gyermekem van, öten vagyunk a szobában, én betegen alszom a földön, a gyermekeket nem tehetem oda. Tegnap elvitt a mentő, van bajom a májammal, epémmel, egyik felem le van bénulva" — kesereg a negyvenöt éves Ilja Rozália, aki családjával együtt tavaly került a sportpályáról a szociális otthonba. Marék gyógyszerét mutatja, amit csak egyenként tud megvásárolni. ,,Vasazgatunk, a gyermekpénzecs­kéből élünk. Még ezt is köszönjük a jó Istennek, hogy még ez is van. Kilenc évet laktunk a pályán, se víz, se villany nem volt."
Öcsi bácsi dolgos ember, csak egyet kell pittyenteni, és jön. Egyetlen, akivel nagyon meg vagyok elégedve azok közül, akik a pályáról jöttek — mondja az otthon felelőse Ilja Rozália uráról, Kalányos Öcsiről. De az asszony csak kesereg a gyermekek miatt, mert azt mondja, ,,máma így vagyok, holnap másként. Egyik lábam a földben, a másik a föld színén".

A legidősebb otthonlakó
— Sajnos, itt lakom, nyugdíjas vagyok, hetvenöt éves, én vagyok itt a legöregebb. Csak annyit mondjon meg nekem, az állam miért tartja el őket ingyen? Miért nem dolgoztatják le azt a pénzt, amit adnak? Jobban élnek, mint én, higgye el, ezt csak én tudom, aki három éve szenvedek ezekért az emberekért, akik még a piszkot sem mossák le maguk után — állít meg kifelé jövet Haris Emma.