Mit tehet a közönséges békési halandó, ha azt látja, hogy semminek sem nézik, ha még az utcán is nehezen köszönnek vissza neki, ha balga szavazógépnek alacsonyítják le, ki nem ésszel, gondolkodva választ, hanem plecsnire, logóra szavaz, ha rokonát, barátját, békési honfitársát az utcára téve találja, miközben állásában már ejtőernyős ül.
Vagy ha azt látja, hogy van, akiknek semmi sem elég, hanem még s még kell valami a kalapra dísznek. Azaz ha elrettenve, borzadva nézi, hogy van, ki egymaga legalább fél tucat lovon ül már, de mégis kellene a sokadik is. Mert van, ki már magáénak tudhatja a parlamenti képviselőséget, ott bizottsági tagságot és jegyzőséget, alpolgármesterséget, választókerületi elnökséget, megyei és országos választmányi tagságot, párt országos bizottságának tagságát, tűzoltósági és fociklub-elnökséget — a szufla is kifogy lassan az emberből e felsorolásban —, s minderre koronaként kellene még a polgármesteri titulus is. Miért? Habnak a tortán, bizonyára. Vagy hogy legyen cigire valónak a nagy dohány mellé...
Nos, mit mondhat erre a fentebb emlegetett egyszerű békési ember, kinek nap mint nap azon jár az esze, hogyan ad ruhát, cipőt gyerekére, hogyan és mit visz haza ennivalót, vagy hogy egyáltalán jó volna már legalább egy, egyetlenegy icipici állás, egyetlen icipici munkahely egyetlen minimálbérecskével legalább. Hogy élni tudjon, létezni legalább. Nem mondom el, mit mond. Nem írhatom le. Nem tűrne nyomdafestéket. De igaza van!
Elmondhatjuk viszont közösen, mi mindannyian a sok beszédhez, ékesszóláshoz nem szokott embertársunk helyett is, hogy mit tehet. Elmondhatja például velünk együtt, hogy Békésben nem osztanak titulusokat, posztokat, koncokat, zsíros falatokat, hanem kizárólag feladatot, munkát osztogatnak, amit leggyakrabban önkéntesen végez el az ember, s a legtöbbször semmiért. Vagyis dehogy, a legdrágábbért, ami adható, kapható: egy hálás tekintetért, egy meleg kézfogásért, egy halkan elrebegett köszönömért. Higgyék el, nincs torokszorítóbb, szemet elhomályosítóbb érzés annál, mint amikor azt mondják rebegő hangon, hogy: "Az Isten áldja meg azért, amit tett!" Nem kell ide pénz, nem kell ide semmi anyagi. Elég az emberi szó, sokszor a ki nem mondott is.
Mint előbb észrevehették, lohadóban a bennem fakadt indulat, s kicsit szégyellem is már magam érte. De amit leírtam, igaz, s bár ezért néha betörik az ember fejét, mégis vállalom, mert hiszem és vallom, hogy az igazat ki kell mondani, s mert a ki nem mondott igazság megfojt vagy hazugsággá keseredik bennünk. Édes jó Istenem! Mi lenne a világgal, ha minden politikus csak igazat beszélne! Tán szétvigyorognánk magunkat a nagy boldogságban... Komolyra fordítva ismét a szót, tegyük fel a kérdést: meddig kell még tűrni, és miért? A válasz egyszerű: semeddig sem kell, ha bárkit testben, lélekben bántanak. A többit, a még elviselhetőt itt, Békésben pedig október 3-ig. Akkor aztán kész. Pont fel az i-re, s áldás békesség, le is út, fel is út. Ki hívatlan gyütt, mehet. Mert ki mint vet, úgy arat, s ez vonatkozik az ágyra is, ahová fejünket hajtanánk.
Mindennap a napi imám során mosolyogva gondolok ellenimre, és szeretem őket teljes szívemből, teljes lelkemből, s kívánom nekik, hogy boldogok legyenek, s igaz emberek.
