A minap sorban álltunk egy ismerősömmel a Billa pénztáránál. Amíg lassan-lassan araszolgattunk előre, elkezdte mesélni, hogy valaki betört a barátja lakásába, s elvitte az előtte való napon kapott, éhbérnek is kevés fizetését... Ekkor váratlanul, nem éppen udvarias, civilizált módon és hangon megszólalt a mögöttünk álló férfi: — Ember, maga ne foglalkozzék velem! Vigyázzon magára, mert különben... Úgy meglepődtünk, hogy szólni sem tudtunk.
A meglepetéséből feloldódott ismerősöm kint, a Billa előtt megjegyezte: — Még mondja valaki, hogy nem igaz a mondás, mely szerint az ember az egyetlen vad, amely képes csapdát állítani, majd bele is sétál abba. Hagyd ezt, beszéljünk a sportról — próbáltam elterelni figyelmét —, például az asztalitenisz Európa-bajnokságról. Vetted észre, hogy a mezőnyét két nemzet ,,lepte el", a kínai és a magyar... Na hát, hogy meggyőzzelek, sorolom is a nem a magyar csapatokban szereplő neveket: Gárdos Róbert, Kovács Karina osztrák, Molnár Kornélia, Boros Tamara horvát, Oláh Benedek finn, Erdélyi Anna Mária, Fehér Gabriella, Molnár Mónika, Pete Zsolt szerb, Szereda Péter szlovák, Szőcs Hunor román színekben. A kínaiak jelenlétét mindenki ,,elfogadja", mint azt is, hogy minden nemzet szeretne minél gyorsabban kontinensbajnok lenni, de hogy ehhez a csak néhány milliós magyaroktól várnak megoldást, meglep. Úgy vélem, elsietett lépés... Vagy talán vissza akarják fordítani a dicső múltat?... Emlékszel ugye, hát hogyne emlékeznél, hiszen mint minden igazi magyar, te is rajongsz a magyar sportsikerekért, hogy például az 1960-as zágrábi Európa-bajnokságon a lehetséges hét bajnoki címből ötöt megszereztek... Na meg aztán világbajnokság is volt ilyen, sőt, különb is, például az 1930-as, az 1931-es, az 1933-as, amikor a hat lehetségesből (női csapatverseny az idő tájt nem szerepelt a műsoron) mind a hat aranyérmet begyűjtötték. Tehették, hiszen akkor volt egy Barna Viktor (később az angolokat boldogította), Mednyánszky Mária, Sipos Anna, Szabados Miklós, Bellák László... a későbbiek során a folytonosságról gondoskodtak: Sidó Ferenc, Kóczián József, Farkas Gizella, Kóczián Éva, Berczik Zoltán, Kisházi Beatrix, Klampár Tibor, Jónyer István, Gergely Gábor és még sokan mások. Ej, ha akkor megállíthattuk volna az idő kerekét... Akkor ma nem kellene összeráncolnunk homlokunkat, például azért, hogy egy Újpest—Ferencváros focimeccs előtt megkéselnek egy fiatal, tizenéves srácot. Mi bűnt követhetett el? Hacsak nem azt, hogy megszületett, s elment a meccsre?!... Ezek után nem csoda, ha a Fradi jégkorongozói még edzésre sem akarnak kimenni a Megyeri úti műjégpályára. Nos, ide jutottunk. Lángol a magyar szeretet! Mintha azért születtünk volna e világra, hogy fitogtassuk neveletlenségünket, s meggondolatlan szavakkal egymást dobáljuk, vagy egymást megkéseljük... Nem, nem tudunk már értelmesen, emberien egymáshoz viszonyulni, egymással kommunikálni. Nem, mert azt hisszük, hogy szerény, foghíjas ismereteinkből kialakított értékskálánk mindenek fölé nő, az a legjobb, az sérthetetlen. Rendszeresen megfeledkezünk Feuerbach német filozófus nagy igazságot fedő szavairól: a középszerű nagyon jól mérlegel, csak a mérlege rossz! (nagymohai)
