Történelmi töltet az induláshoz
A Batthyány tér melletti állomáson várt a sétahajó. Az egykori első magyar felelős miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos neve, akinek 2008-ban állítottak egész alakos szobrot a nevét viselő téren, azonnal a mi negyvennyolcunkat idézte fel. Arra már nem telt, hogy számot vessek: érdemes volt-e valaha igent mondani kettős életemre az ominózus Angelika cukrász­dában, mert mélabús hangján megszólalt a hajó kürtje, s oldalán araszos nagy betűkkel: Táncsics, a 240 személyes folyami sétahajó neve. Jeles személyiség volt ez a Táncsics — magyarázom unokámnak. Lásd, a mi városunkban is utcanév őrzi emlékét a textilgyárral szemben. Táncsics Mihály (1799—1884) író, publicista és politikus volt — folytattam. De már azért is közelebb áll hozzánk, mert 1848. március 15-én az ő társaságában szabadították ki a márciusi ifjak a lángoló lelkű csángó költőt, Zajzoni Rab Istvánt, akinek mellszobra ott áll Hétfalu szívében, nem messze attól az iskolától, ahol az arany érdemrenddel kitüntetett nagy csángó szobrász, Istók János (1873—1972) kezdte tanulmányait jóval a magyar millennium előtti időkben. Hány pesti fiatal tudja vajon, hogy ő az alkotója az oly ismert budapesti Bem-szobornak (1934)? Inkább erről szerettem volna tereferélni nyugdíjas utastársaimmal is, no meg arról, hogy Táncsicsot börtönéből szabadítva szekérre ültették, s a forradalmár fiatalok húzták — ha szóhoz jutottam volna, mert Molnár Béla barátom úgy nyomta a szöveget, mintha a sokadik liter szigetcsépi bort már elfogyasztottuk volna. No meg aztán ekkor unokám fülére is felkerült az MP3-as lejátszó...
Fújhat kinn a szeptemberi szél, lehet borús az idő, a sétahajó ablakán át, no meg a méretes képernyőn, melyen a hajó útvonalát, sebességét, irányát is követni lehet, habzsolom a magyar tájat, tovalibben egy-egy eltévedt sirály fehér tollruhájában. A fedélzetre futok, hogy meglátnám a Margitsziget északi csücskén a Zenélő-kút gömbölyded kupoláját. Miért? Mert ott is ott vagyunk. Állítólag az egykori marosvásárhelyi Zenélő-kút építője-tervezője a székely ezermester és mechanikus, Bodor Péter (1788—1849), aki Erdőszentgyörgy szülötte volt, és a kolozsvári Házsongárd egyik jeltelen sírjának "lakója", Háromszéket is megjárta. Egyes adatok szerint az ő keze munkája az oltszemi kastély falfestménysora, édesapja pedig lécfalvi származású Bodor volt! Nos, ki a szerzője e tarka és igen változatos életű személyről szóló életregénynek? — kérdeztem volna. A kiváló kolozsvári író és szerkesztő, Szőcs István, sokunk "Pista bácsija", Szőcs Géza édesapja. Feleségének finom teáit több alkalommal ízlelgettem Horea úti lakásukon. Könyvének címe: Rovarcsapda (Bukarest, 1969).
A Duna pesti oldalán pillantottam meg Göd nyaralóhelyet. Emlék még számomra az ott elfogyasztott valamikori ünnepi ebéd, pedig akikkel fél évszázada együtt mulattunk, már mind a túlsó parton vannak.
Vác! — kiált rám Adrienne. — A híres váci börtön és fegyház épülete teljes pompájában, felújítva. Még Mária Terézia császárnő építtette 1762-ben. Ebben működött a Theresianum, ahogyan akkoron mondták, "a nemes ifjak iskolája". Lehet, hogy nem is tudsz róla: itt raboskodott Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság egykori elnöke. 1956 után a politikai elítéltek legnagyobb fogva tartó intézete volt. Azt már csak magamban mondogatom, és bólogatok, mint aki valamivel többet is tud a hajdani nagy tragédiáról, hogy az író Göncz a Bibó-per vádlottjaként kapott életfogytiglani börtönbüntetést. Nem folytattam, mert óránként 15 kilométeres sebességgel haladt a sétahajó, nem volt időm elmondani, hogy a neves Bibó família, amelynek tagja volt a jogász, politikus és író 1956-os hős, Bibó István (1911—1979) is, Göncz vádlott-társa — Kiskunhalas köztes "állomáson" át — a háromszéki Barátos és a székföldi Erősd kicsiny falucskából indult, családtörténeti kollekciómban ott lapul a família egész története...
Visegrádtól Bereckig?
Megállót jelzett a hajó kürtje. Fölöttünk magaslott a vár koszorúzta Visegrádi várhegy.
— Este fél hatkor indul vissza a hajó — figyelmeztetett a csoportvezető, Greguss Adrienne, akinél jobb idegenvezetőt nem nagyon találtak volna a Központi Statisztikai Hivatal nyugdíjasai, bebolyongta az egész Kárpát-medence magyarok és nem magyarok lakta vidékeit, a történelmi kuriózumok két lábon járó lexikona.
A lomberdők rengetegéből kimagaslik a Salamon-, helyesebben a Lakó-torony. Mátyás király egy ideig itt tartotta fogva Drakulát, Vlad Ţepeş román fejedelmet — mosolyog­tunk, mert erről keveset tud a román turista.
— Fotózd le azt az oszlopot — szóltam Lukács unokámhoz. Közelebbről ismertem csak fel: Mátyás király fejszobra áll egy monolitoszlopon az üdülőközség szívében. Itthon vagyunk! — örvendeztem. — Nálunk született, de itt a palotája, itt vezetett udvartartást. A kincses város szülöttének fejszobra a Kolozsváron 1903-ban felállított Fadrusz-mű részmásolata.
— Odanézz! — figyelmeztet Adrienne. — Görgey tábornok lakóháza rosszabb sorsra jutott, mint a Móricz Zsigmondé!
Betűztük a vászonpannó szövegét: Eladó a Görgey-villa! Nem volt idő ezen sokat gondolkozni, miképpen azon sem, hogy a hirdetés nem a tábornok ,,emlékének" megkésett történelmi fintora-e. Számunkra az volt most a fontos, hogy Görgey színes olajportréját a kézdimárkosfalvi Barabás Miklós, a ,,nemzet festője" készítette, és hogy egyik szobrát az altorjai származású Vastagh György (1868—1946) szobrászművész alkotta. De már ott álltunk minden idők egyik legmagyarabb műemlékegyüttese, a visegrádi királyi palota, a Mátyás Király Múzeum előtt. Dobri Imre, remekül felkészült fiatal idegenvezetőnk negyedórás késéssel érkezett, de annál nagyobb lelkesedéssel mutatta be a mérhetetlen pénz árán, évek hosszú során át tatarozott, restaurált és részben újjáépített palotát, annak 1323 és 1510 között fokozatosan épült részeit: a kaputornyot, Zsigmond király konyháját, a kőtárat, a lelátót, az Anjou-kori csorgókutat, a restaurált Her­kules-kutat, a régészeti kiállítást, a Corvin-lakosztályt, Aragóniai Beatrix királyné fürdőszobáját. A kuriózumokra ,,utazó" idegenvezető meggyőzött arról, hogy az utóbbit valóságos szauna egészítette ki.
Nem kérdezhettük meg, mit hordoz a tehetséges idegenvezető vezetékneve, de szinte biztosra vehetjük, hogy azoknak a szerb telepeseknek valahányadik leszármazottja is lehet, akiket Lipót császár telepített Szentendrére. (Lipót pénzét Sepsikőröspatakon is megtalálta néhai Ördög Ferenc bácsi — megint csak magunkban mosolyogtunk!) Mentségére váljék Dobrinak: hazafias hévvel mutatta be a királyi palotát, ecsetelte a valamikori ottani életet, a Károly Róbert elleni merényletet. I. Károly király (1308—1342) 1323-ban költöztette udvarát Visegrádra. Megkezdte a palota építését, ahol 1330-ban Zach Felícián merényletet kísérelt meg az uralkodó és családja ellen. A király felette kegyetlen megtorlása ma is elrettenti a hallgatót, arra késztet, hogy újra elolvassuk Arany János erről szóló versét.
Károly Róbert bizonyára Brassó érintésével érkezhetett a Kárpátok lába alá azzal a céllal, hogy véget vessen Basarab román vajda önkényeskedéseinek. Csakhogy a fegyver fordítva sült el, s a magyar király Posadánál vereséget szenvedett, életét alig tudta megmenteni. Persze hogy nem maradhatott ki ennek az ütközetnek a históriája a hazai tankönyvekből, mi több, még a német eredetű román királyok is büszkék voltak Basarab győzelmére, erre emlékeztet az a fém dombormű, mely a sinaiai román királyi kastély fegyvertermében látható, és amelyre mindig megkülönböztetett előszeretettel hívják fel a magyar látogatók figyelmét az ottani idegenvezetők.

Az Igazságos fejszobra

A királyi palotát Károly Róbert fia, I. Lajos király (1342—1382) fejlesztette tovább, építését Zsigmond király (1387—1437) fejezte be 1409 körül, és Közép-Európa legpompásabb uralkodói rezidenciájának számított. Micsoda kiváló ember lehetett ez a Zsigmond — a román történészek előszeretettel illetik Sigismund de Luxemburg névvel —, gondoltam a XIV. és a XV. századi Erdély akkori körülményeire, pontosabban töprengtem azon, vajon mivel utazhatott a király a Cenk alatti városba, merthogy a brassói Fekete-templomot is ő fejezte be.
— Mátyás király (1458—1490) csak házassága (1476) után költözött Visegrádra, és mintegy tíz éven át végezte az időközben elhanyagolt palota helyreállítását. Az ő építkezésein jelent meg először a reneszánsz stílus Eu­ró­pában — zárta magyarázatát Dobri Imre, aki bevallotta, hogy nem látta a Fekete-templomot, és arról sem hallott, hogy az igazságos Mátyás valaha Háromszéken járt volna. Pedig mennyire, hogy járt. Berecki látogatására utal a Mátyás király és a berecki bíró vagy a Venetúrné vára című monda egy-egy részlete, amiről Jókai és Pósa Lajos is verselt. Szinte magam előtt láttam, amint Mátyás a Bereckben elköltött, kolbásszal főtt lencseebéd ellenében a bírónak átadta az aranypénzzel tele cserépfazekat. Nos, a királyi palota az 1544-ben beálló török uralom idején a pusztulás útjára lépett, s a középkori falak a XX. század elejére teljesen törmelék alá kerültek. Feltárásukat csak 1934-ben kezdték meg. Látogatásunk idején, bizonyára anyagi okok miatt, álltak a munkálatok.
A Visegrádi fellegvárhoz minitaxikkal, zuhogó esőben értünk fel. Itt őrizték egy ideig a koronázási jelvényeket és a magyar koronát. Jómagam inkább Nagymaros felé tekingettem a ködben, túl fekszik, a Duna másik oldalán. Szerettem volna oda is eljutni. Gyerekkoromban esténként részleteket olvasgattam a Kilimandzsáró reme­téje című könyvből jóapámnak. Kittenberger Kálmánról szólt a történet. Nagymarosi lakóházában van emlékszobája. Nagymaros közelségében emlékeztem rá, sírját is megkerestem Budapesten a Farkasréti temetőben.
Az esős-ködös Duna-kanyarban eltöltött napot az emlékek, magunk keresésének nyomása alatt éltem meg. Mert ugyan kinek mondhattam volna el, ki hitte volna el nekem ott, hogy az egyik legnagyobb Afrika-kutató, vadász és író, Kittenberger Kálmán (1881—1958) 1902-ben a hétfalusi Tatrang tanítója volt, a Brassói-hegyekben vadászott, és itt érte a meghívás, az öröm afrikai vadászútjára!? Tekingettem a ködben az Áprily-völgy irányába is a Fellegvár ormáról, Kétág orra felé. Így nevezte el a parajdi Kétág orráról, ahonnan Küküllő néven indul útjára a folyó, a szentgyörgypusztai helyet a költő Áprily Lajos, aki egy 1937-ben tett hajókirándulás alkalmával döntötte el, hogy a visegrádi Szentgyörgypusztán köt ki. Lenyűgöző a Fellegvár. Unokámat a középkori fegyverek kiállítása érdekelte, a Panoptikum, ahol a visegrádi négyekről, mai eseményekről szólt a film és a kép...