Gondolkodjunk: honnan lehetne hirtelen, legalább rövid időn, közepes távon belül nagy pénzt előkeríteni? A kölcsönt vissza kell adni, ráadásul kamatostul, biztosítékot kell adni, a bank nem marad a kárral. Törvénytelen úton járni nem éri meg, a kutya még le sem sántul, a tolvajt már meg is fogták. Az adócsalás sem nagy biznisz, informatizált világban a kockázati tényező hatalmas.
Mi jöhet szóba még? Hát például a vissza nem térítendő támogatások. Amelyekhez kis vagy nagy utánjárással (kis utánjárás — kis pénz, nagy utánjárás — nagy pénz), lobbizással, valamirevaló elképzeléssel hozzá lehet jutni
Aztán csak el kell költeni a vissza nem térítendő támogatásokat. Mindegy, miről szól a támogatás (és nem is fontos), lényeg, hogy el legyen költve a pénz, hogy a kivitelezésre, munkálatokra, beszerzésre szánt összegek oda kerüljenek, ahová kellenek. Így lesz a vissza nem térítendő támogatásból visszatérített támogatás — például a legközelebbi választáson. Mert a betyárbecsület nem veszett ki: X. hozzájut egy zsíros falathoz, kiírást nyer (mert az rá van szabva, versenytársa labdába sem rúghat), átutalják neki a pénzt. Ebből térül vissza egy rész, például Y. kampányára. Tetszik érteni, ugye? Egy pályázat, egy választás, egy pályázat... Forog a mókuskerék, s még a malomkerék szabálya is — egyszer fenn, egyszer lenn — érvényét veszti. Aki ügyes, az mindig fenn marad. Mindig akad, aki úgy hajtja a malomra a vizet, hogy az ügyesnek mindig jó legyen.
(Fogadni mernék, szinte minden olvasó tud esetet, melyet erre a sablonra lehet húzni... Jó kis sorozat kerekedne, csak mondaná el mindenki saját történetét.)
Felhasználódik, elfogy a támogatás, jól jár X., jól jár Y. Meg a körülöttük lévők. Hogy mi lesz aztán a vissza nem térítendő támogatásból megvalósított valamivel? Csukja be az ajtót, aki utoljára marad. Varrjon reá gombot, ha tud.
S végül, de nem utolsósorban: akinek nem inge, ne vegye magára. A szabályt erősítő kivételekről szóltunk, nem a közösségépítő, becsületes pályázókról.
