Ördögváltozás (r.: Könczei Árpád, 2005) — Durumó szerepében Imre Béla, az együttes egykori tagja — a gálaműsoron bemutatott jelenetből
Fotó: Henning János
Mindig csodáltam a nagyot vagy semmit nem hallók jelbeszédét. Valaki beszél, és valaki tolmácsolja a süketek számára a mondott szöveget.
Van táncbeszéd. Azt is meg lehet tanulni. Japánban, Kínában és még száz helyen dobszóval tudják megértetni magukat az emberek. És a tánccal szintúgy.
Méltán ünneplik ma a Háromszék Táncegyüttest Sepsiszentgyörgyön. Százezreknek szereztek ünnepet, örömet. Emlékezzünk hát vélük együtt. Vagy ötvenöt, tán hatvan esztendővel ezelőtt alakult városunkban az első együttes a textilgyárban. Kiss Árpád tanár és hitvese, Anikó néni nyúlt avatott kézzel a népköltészethez, s színpadra szerkesztették a székely lakodalmast.
Aztán megérkezett a fiatal Albert Ernő tanár úr, aki a Bolyai Tudományegyetem híres tánccsoportjának varázsát hozta cseppnyi városunkba. Emlékszem, akkor voltunk tizedik osztályosok. Egy alkalommal összehívott bennünket, és azt kérdezte, lenne-e kedvünk tánccsoportot összehozni? Mert nekünk lányaink nem voltak, hát meghívta a lánylíceum fiataljait.
Mintha fából, göröngyből lettek volna a lábaink. Neki pedig tudatos türelme annyi vala, mint a római pápának. És csetlett, botlott a népség, és csakugyan lett belőlünk gálickő! És az évzárón már a rettegett Dobolyi László aligazgatótól kaptunk dicséretet.
Én akkor kaptam táncmérgezést. Fölkerülve az egyetemre, reszkető horgasinakkal állítottam be egy táncpróbára. Dombi Imre volt a táncoktató. És ott volt Rabocskay Lajos, Kiss Imre, Magyari Laci, és ott a lányok, a lányok.
Markoltunk a magyar tánckultúrából, s ugyanvalóst volt, miből. Igaz, azt hittem, a kalotaszegi táncokat soha meg nem tudom tanulni. De mégis. És gyűjtöttünk Dombival, Fátyol Tibor zenésszel Inaktelkén, Kalotaszentkirályon, másutt.
Nem is rólam van szó, hanem arról, hogyan tudja a fiatal tanár Albert Ernő fölforgatni az egész várost.
Tőle tanultam — vagy Dombitól? —, hogy lehet szomorúan is táncolni. — Már meg ne haragudj, járd valahogyan szomorúan ezt a részt. Igen. Van táncbeszéd. Lásd a mostani afrikaiak táncnyelvét.
Azt énekli a kar, hogy "sír a kislány a kapuba / mikor viszik más faluba, / de amikor megcsókolják, / elfelejti apját, anyját".
Ezt úgy lehet járni, hogy a csizma sarka alig se érintse a csűr vagy a színpad földjét.
Idézzük Albert Ernő, Jánosi József, Péter Albert, Könczei Árpád neve mellett a marosvásárhelyi Székely Népi Együttest, Lőrincz Lajos és Béla, Székely Dénes nevét csak mutatóban: akkor annyi díj nem volt Romániában, amennyit ne nyertek volna meg. Mellesleg hadd írjam ide a Háromszék együttes ünnepén, hogy Európa díjait is beszedte rendre a vásárhelyi csapat, így kénytelenek voltak a román hatalmasok, ha fogcsikorgatva is, kiengedni őket kínai meghívásra. Így jutottak el véletlenül a Kína nyugati részén élő tízmilliónyi ujgurhoz, akik magyaroknak tartják magukat, mindenre "emlékeznek", táncuk, varrottasuk, szavuk járása is a miénk. De ők ott maradtak, nem jövének "vélünk", mármint Árpádékkal s még az előttük bejövőkkel. De tudják a táncainkat.
Ha már nem lehet szólnunk se magyarul, akkor kötelező lészen kitáncolnunk a magunk örömét, bánatát!
Van táncbeszéd. Lesz táncbeszéd. Amíg leszünk. És amíg lesznek Albert Ernők, Könczei Árpádok.
Azt írja egy angol néprajzkutató, úgy jelent meg a magyar tánc és a magyar kultúra Európában, mintha a mennyből üzentek volna valamit velük. Higgyünk neki. El ne higgyük magunkat.
Áldasson a mennyei verejték, áldassék a csizmájuk nyoma, ahol eljárnak ezek a lányok, legények! Hogy mi is voltunk táncosok, fiatalok? Igen, megtanultuk a táncbeszédet — de hát ma is vannak!
Ez nyugtathat meg bennünket, ez Albert Ernőt is talán. Vannak, akik értik még a táncbeszédet.
Az is az anyanyelvünk, szent igaz.
