Megérett a dió. Elnehezült lélekkel karikázom Csomakőrös felé. A Háromszék augusztus 24-i számában ugyanis Sylvester Lajos tollából azt olvashattuk, hogy kint járt a katasztrófavédelem, nincs mit tenni, vissza kell metszeni Kőrösi Csoma Sándorunk diófáit. Sylvester Lajos mellé szeretnék feliratkozni, a felsorolt érveket, aggályokat gazdagítva, és némi információ-frissítésnek is a szándékával. De mindenekelőtt elárulom ,,helyszínelésem" okát...
Gazdaembertől hallottam, hogy diófát visszanyesni csak augusztusban ajánlott. Augusztusban? — kérdeztem rá hitetlenkedve. De hiszen akkor még nincs beérve a termés, odaveszhet több véka dió! Így igaz, de ez a büntetés, ha diófához nyúl az ember, mondta ismerősöm, aki azt is tudta, hogy a nem megfelelő időpontban történt metszés miatt ,,elvérezhet" a fa. Döbbenten hallgattam. Én karácsony után nyestem meg egyik diófámat. Már kemény tél volt, de a fa minden sebéből könnyezni kezdett, tavaszig sírt, majd egy nyáron át lábadozott a műtét után. Még szerencse, hogy megúszta, világosodott meg az elmém, s tüstént indultam is Csomakőrösre a diófákat elsiratni.
Útközben azon morfondíroztam, hogy ha a város vagy a megye (kinek is a gyámsága ez a két természeti emlék?) a visszametszés mellett döntött, remélhetőleg diófához értő kertészmérnököt hívott ki az ,,amputáció" levezetéséhez. Ez mellesleg technikailag sem könnyű feladat, daru kell hozzá, ,,alpinista" favágásban jártas ember stb. De miközben a háza épségéért aggódó család félelmeivel egyetérthetünk, azon is elgondolkodhatnánk, nincs-e a visszametszésnél bölcsebb megoldás? Amint az Sylvester Lajos soraiból is kiderül, a fa makkegészséges. Vajon a város (a megye?) nem vállalhatta volna egy minden eshetőségre kiterjedő ingatlanbiztosítás anyagi felelősségét?
És a látóhatáron kirajzolódó csomakőrösi diófaligetek láttán beugrott egy húsz évvel ezelőtti történetet is. Vendégeink érkeztek a távoli Nyugat-Európából, és udvarunkra lépve őszinte ámuldozásba estek családom mérhetetlen ,,gazdagságán". Két (azaz kettő darab) d i ó f a? — kérdezték. Értetlenségem láttán még inkább elcsodálkoztak: nekem nincs fogalmam arról, hogy ez mit jelent? Ekkor tudtam meg, hogy a dió a legértékesebb gyümölcsök egyike, mert gyógyszer, darabjának ára a legdrágább patikai tabletták egységárával vetekszik. Franciaország leggazdagabb emberei közül sokan diótermeléssel (esetenként méhészkedéssel, tehát tisztességes úton) alapozták meg vagyoni helyzetüket nagyobb vállalkozások beindításához. Eközben mifelénk alig van ára/értéke ennek a gubónak, vándor cigányok házalnak üstöt, divatjamúlt edényt és egyéb kacatot kínálva termésünkért cserébe. Hogy ezután ők valakinek tovább passzolják az árut, és az utolsó láncszem jár a legjobban, ez holtbiztos. (Székely Atyafiak! Nem kellene egy dióegyletet alapítanunk? A csíkkozmásiak sikeres pityóka-egyesületének mintájára?)
Na... végre-valahára a helyszínre értem. Megcsonkolt, gyászba fonnyadt fatörzsek látványára számítottam... s nem akartam hinni a szememnek. Csoma Sándor diófáiról egy gally nem sok, annyi sem hiányzott. Hála Istennek! Megpróbáltam lefényképezni a tényállást. Az aggodalmak forráspontja: az első Csoma-fa ,,parittya-ágasának" a bal oldala a Szász család háza fölé hajlik. A V alakzat összekötözésének ötlete már két évtizede felvetődött, de a merev kovácsoltvas-bilincselés megsértené a kérget, s akkor mindennek befellegzett (a fura látványról nem is beszélve).
Időközben előkerül Szász Lajos is, elmeséli, hogy kb. harmincöt éve Fazakas Jánost, volt miniszterelnökünket is ezen az úton kísérték hátra a kertbe. Jakabos Ödön nemes zarándokútja is szóba esett időközben, és megtudtam, hogy az őszi levélhullás nem zavaró, összeseprik, és punktum. Sőt, valami biztosítás is létezik házra zuhanó tárgy, villámcsapás stb. esetére, de hogy ennek költségét ki állja, azt nem sikerült kiderítenem. Nos, ennyit az alapjában örvendetesre sikerült helyszínelésről, igaz: problémamegoldás nem született belőle.
A teljesség kedvéért még elmondanám, hogy a csomakőrösi, közel 250 éves diófák, amellett, hogy az egyik legnagyobb magyar tudós emlékezetét őrzik, rendkívüli bizonyíték erejével bírnak a tudomány számára. 1815-ben (az emberiség eddigi legnagyobb vulkáni katasztrófájának évében) a kovásznai templomtoronyra őseink felvésték a búza köblének példátlanul magas árát: 28 Rénus forint volt. Amint régebb megírtam, ez a jövőnek címzett üzenet világviszonylatban is egyedülálló. Nos, Csoma diófái is, a toronyfelirattal együtt, felkerülhetnének Háromszék hetvenhét csodájának lajstromára. A közeljövőben erre visszatérek, de addig is ,,előmelegítem" a témát. Hallottak-e Önök diófa-,,hőmérőről", mezei pocok-hőmérőről stb.? Továbbá Kommandón vagy Csíkországban vajon mi okból nem beszélhetünk diótermésről? Csoma diófái az Európát több évszázadon át sujtó kis jégkorszakról tesznek klímatörténeti tanúvallomást, a túlélők hitelességével. Ezekhez a matuzsálemekhez hozzápiszkálni hatalmas felelősség múltunk és jövőnk iránt. Szász Lajos ezt úgy fogalmazta meg, hogy ,,amíg a diófák állnak, addig ezen a vidéken magyarok fognak beszélgetni".
Bár szorít a terjedelem, engedtessék meg egy gondolatköröket záró párhuzam! A Segesvár felett emelkedő Breite-domb arról híres, hogy tucatnyi, öt-hatszáz éves tölgyfa áll a tetején. A segesvári szászok ide kirándultak csoportosan, fúvószenekart is magukkal hozva. Hatalmasak a tölgyek! Tíz-tizenkét embernek kell láncba fogóznia, hogy törzsüket valahogy átölelhesse. Csakhogy e fák alatt már nem szászok beszélgetnek. És a Năstase-kormány épp itt akarta megépíteni a Drakula-parkot. Diplomáciai botrány lett az ügyből. Az ötletgazdák ráfáztak, megszégyenültek. Meg is érdemelték! (Egyetértünk?)
