Őseik sírjához zarándokoltak
Azt írtuk a bodosi Egyed nemzetség első találkozójáról szóló tudósításunkban, hogy az élő emlékezetet nem helyettesíti semmilyen leírás egy faluközösség cselekedeteinek, összetartozásának ismertetésére, amit azzal egészíthetünk ki, hogy a kettő együtt, vagyis a történetírás, monografikus összefoglaló, fénykép, tárgyi emlék, valamennyi tudományos eszköz és az élő elbeszélés, visszaemlékezés, anekdotázás nyújthat teljes képet egy falu múltjáról.
Utóbbi, az élő emlékezet ellenben még arról is képet ad, hogy a település szülöttei, jelenlegi lakói és elszármazottai mennyire tartják fontosnak az elődeik által megteremtett értékek továbbéltetését, hogyan örökítik át nemzedékről nemzedékre a tanulás fontosságát, a kézművesmesterségeket, a föld szeretetét, a jó gazda szellemét, a gyülekezeti lét szerepét, illetve a jövőt biztosító gyermekáldás örömét. Mindez még szorosabb szálakkal köti egymáshoz a falustársakat, ha ugyanazon nemzetséghez tartoznak, vérségi kapcsolat van közöttük.
Valljuk be, nem jellemző rohanó világunkra, hogy a szűkebb családi körön kívül köszöntsük rokonainkat születés-, illetve névnapjukon, vagy csak úgy megkeressük őket, és megkérdezzük, hogy érzik magukat. Nos, ezért különösen jelentős az utóbbi időkben az az igyekezet, hogy egy-egy szerteágazó nagy család, netán nemzetség találkozóra hívja tagjait. Nemegyszer így születik elhatározás a falu templomának, iskolájának, kultúrházának javítására, illetve a kivitelezés támogatására, falumonográfia megírására, a faluban működő civil szervezetek megsegítésére. Háromszéken, miként Székelyföld más vidékein is, tanúi lehetünk ilyen találkozásoknak, amelyek minden bizonnyal nem csak a múltról és a jelenről nyújtanak képet, hanem a jövőbe is mutatnak. Példa erre többek között a baróti Bodosi, a gelencei Jancsó, a bölöni Albert, a karatnai Könczei család összejövetele, nemrég pedig először gyűltek össze a bodosi Egyedek.
Üzenőfák a bodosi temetőben
Esőre hajló időben gyülekeztek szeptember 18-án a bodosi kántori lak udvarán a helyi Egyed nemzetség tagjai, akik fontosnak tartották, hogy a hívó szóra jelenlétükkel válaszoljanak. Az Egyed József (1821-ben keresztelték) és Egyed Lajos (1825-ben keresztelték) leszármazottai közül több mint százan köszöntötték egymást határon innen és túlról, négy nemzedék képviselői álltak a fényképezőgép lencséje elé. Miután a helybeli Egyedek és a hazaérkezők egymásra hangolódtak, közösen indultak a temető felé, hogy kegyeletüket róják le elődeik emléke előtt.
A meredek domboldalon kapaszkodó sírok, a jövőnek üzenő kopjafák közötti zarándoklat valóságos falutörténeti sétává alakult, a József- és Lajos-ági rokonság olyan szemléletesen emlékezett az elhunytakra, hogy abból kikerekedett a huszadik századi Bodos élete. Emlékeztek a legjobb gazdákra, kézművesekre, tanítókra, művelődésszervezőkre, állattartókra, gyermekvezérekre, népi gyógyászokra, azokra az egyszerű falusi emberekre, akik mindig segítették a bajbajutottakat. Elmondták, kinek milyen fura szokásai voltak, kinek mi volt a kedvenc dala, anekdoták hangzottak el a csapodár életűekről, a viccfaragókról. Mindez a legőszintébb kegyelettel és szeretettel, egy-egy sírnál pedig közösen imádkoztak. A temetőjárás megállóinál Sándor István helyi református lelkész olvasott igét, az Egyedek pedig mindenütt elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Családtörténeti visszaemlékezés Egyed Ákossal
A hely szelleme itt fogható meg igazán
A temetőjárás nem csak kegyeleti séta gyanánt marad emlékezetes az Egyedek között, arra is sokan fognak emlékezni, hogy a meredek dombon sírtól sírig araszolva milyen történeteket idézett fel egyik-másik rokon. Kihasználva a hely szellemének előnyeit, dr. Egyed Ákos történészt, akadémikust, Bodos szülöttét faggattuk a múltról. Az évente többször is hazatérő, Bodos és Háromszék hívó szavára mindig igennel válaszoló neves történész elmondta, bár az Egyedek Barótról származnak, már az ezerötszázas évektől nyomon követhetőek földműves emberekként a faluban. Érdekes adalék, hogy Zalánpatak az Egyed-mezejére települt, de nem tudnak összefüggést kimutatni a név és a család eredete között. A családfából tudjuk, hogy a szétágazódás Egyed Antal (1791-ben keresztelték) felnőttkort megélő fiainál, Lajosnál és Józsefnél történik meg. Lajosnak négy, Józsefnek tizenegy gyermeke volt, közülük többen gyermekként, illetve fiatalon haltak meg. A későbbiekben a József-Gergely, illetve a Lajos-Dániel ágról beszélnek.
Egyed Ákos: Azért gondoltunk egy ilyen találkozó megrendezésére, mert a családok, a hajdani nemzedék családjai szétszóródtak Erdélyben, Magyarországon, még Írországból is jött haza egy család, és bizony a fiatalokat már nem is ismerik az idősebbek. Az emberek elmagányosodása nagy méreteket öltött, különösen az utóbbi évtizedekben, és ez számtalan bajnak a forrása. Az elmagányosodott embernek rossz a közérzete, sem magáért, sem a közösségért nem tud eleget tenni, mert önmagát értékeli le. Ezért gondoltuk, hogy összegyűlünk, és kapcsolatot teremtünk a vérségi és a házassági kötelékekből összejött családok között. Nagyon nagy számban válaszoltak a felhívásra, elhozták a gyermekeket, unokákat, és láthatóan jólesik nekik az, hogy minden sírnál megemlékezünk az ősökről, kiemeljük, hogy ki volt jó gazda, ki szerette az állatokat, a vicceket, ki volt a jó énekes, tehát a közösségben jó, hasznos munkát végzett, a faluközösség tagja volt.
Szeretném hangsúlyozni, hogy a mi őseinket a faluközösségekben lehet keresni és elhelyezni. A hely szelleme itt fogható meg igazán. Hiába próbáljuk több száz évre visszamenőleg, akár ezerkétszázban keresni az elődöket a magyar nemzetségek között, mert a mi őseinket itt találjuk meg Erdővidéken, Bodosban, Baróton, Szárazajtán, ahol nyomaik vannak, ahol életüket leélték, ahol a családalapítással biztosították a folytonosságot, jó munkát végeztek mint földművesek, állattenyésztők, mesteremberek. Minden lehetőséget kihasználtak, hogy népes családjaikat eltartsák. Ebben a viszonylag gyenge természeti adottságú faluban nagyszámú népesség élt. A családi gazdaságnak az volt a nagyon nagy előnye, hogy még egy kis föld is képes volt egy családot eltartani. Önmaguknak termelték az élelmet, sokszor a ruházatot is, mindenkinek jutott valami munka. Állítom, a családi gazdaságban senki nem érzete, hogy munkanélküli.
Arra gondoltam, ha a családi találkozó létrejön, összegyűjtjük a családi ereklyéket, a családi levéltárak anyagát, esetleg a tárgyi emlékanyagot, és talán könyv lesz belőle.
Dr. Egyed Ákos és Egyed Béla elégedett a részvétellel
Sokat tettek a közösségért
Bár sokan segítettek a találkozó szervezésében, Egyed Béla és Egyed Csaba gördítette előre leginkább az esemény szekerét, hónapokon át kitartó munkával keresték fel rokonaikat levélben, személyesen, hogy minél többen együtt legyenek ezen a napon. Egyed Ákos történész, akadémikus családkutatása eredményeivel gazdagította a találkozót, unokája, Kovács Eszter és Józsa Attila pedig a családfa elkészítésével és bemutatásával járult hozzá az Egyedek történetének megismertetéséhez. Egyed Bélától tudjuk, hogy a találkozó ötlete Egyed Pétertől származik, aki néhány évvel ezelőtt kezdeményezte a megszervezését.
"Régtől fogva az Egyedek vezéregyéniségei voltak a falunak. Voltak közöttük községi bírók, megyebírók, a közösségi munkából mindig kivették a részüket. Egyed Ákos édesapja például, Egyed Géza igazgató-tanító volt, rengeteget tett Bodosért, nemzedékeket nevelt fel, itt is ment nyugdíjba, és haláláig itt élt. Egyed József ötvennyolc évig volt kántora a bodosi református egyháznak, és jó kántor volt. Most már nyolcvanhetedik éves" — mondja Egyed Béla, aki úgy véli, a ma élőknek is kötelességük tenni Bodosért, és máris megfogalmazta: a következő lépésben a kultúrház javításában kellene közösen segíteniük.
Egyed Gergely Írországból jött a találkozóra
Írországból haza
Egyed Gergely Írországból családjával érkezett az Egyedek találkozójára. Érdeklődésünkre elmondta, hogy kimondottan erre az alkalomra jöttek haza.
"Gyermekkoromban nem tudtam a különböző ágú Egyedekről, és meg akartam ismerni őket" — indokolja, miért tartotta fontosnak, hogy feleségével, Évával és két gyermekükkel részt vegyenek az Egyed-napon. 1988-ban hagyták el az országot, előbb Magyarországon éltek, Éva 2006-ban ment Írországba, férje egy év múlva követte. "Mint háziorvosok elment a hírünk, hogy magyarok vagyunk, sokan megkeresnek, barátaink vannak Szlovákiából, Magyarországról is. Rendszeresen járunk Magyarországra, ritkábban jövünk haza, de a gyermekek itt töltik a szünidőket. Most is itt van a fiam és a lányom is. A fiam most nősült, egy német lányt vett feleségül, a lányom Magyarországon él, de gyakran találkozunk. A mi családunk olyan típusú, hogy őszintén szeretünk segíteni, de ugyanígy segítenek nekünk is. Amikor hazajövünk, mindig meglátogatom az unokatestvéreimet, mindenki elmondja ügyes-bajos dolgait, és abból kicsiszolódik, hogy valamit másként kell csinálni vagy nem. Mi itt mindannyian példát veszünk egymástól, függetlenül attól, hogy kinek mi a foglalkozása. Az is példa, ahogy itt az emberek szeretik egymást." Éva asszony hozzáteszi: "az a legfontosabb, hogy bármerre él az ember, összetartozik".
