1816-ban levélben fordul Gausshoz, amelyben fiát zseniként jellemezve arra kéri őt, hogy három évig fogadja házába és tanítványául. Gauss válasz nélkül hagyja a levelet. A csalódottságtól apja és fia egyaránt összetörik. Elmarad tehát a göttingeni út, ehelyett Bécsbe utazik, hogy felvételt nyerjen a Hadmérnöki Akadémiára. Tanulmányai végeztével 1823 szeptember 1-jén a huszonegy éves alhadnagy hadmérnök Temesvárra kerül. Konok elszántsággal dolgozik azon, ami eddig a legnagyobbaknak sem sikerült, nevezetesen bebizonyítani az euklideszi geometria egyik axiómájának téves voltát. A régi rendszer alapvetését vitatva rájön, hogy a nevezett euklideszi axióma nem hibás. Nem hibás a síkban, de még az elképzelhető térben sem, de túl ezen, túl az euklideszi axióma igazságán létezik egy másik, egy egyetemesebb igazság. Ekkor, 1823. november 3-án írja Temesvárról apjának címzett híres levelét: "A semmiből egy új, más világot teremtettem."
Évekig dolgozik a feladaton, s mihelyt elkészül, elviszi apjának, aki épp Tentamen (kísérlet) című terjedelmes munkáját készíti nyomda alá. Hogy a kiadás tetemes költségein takarékoskodjanak, János tömör, latin nyelven írt, alig harmincoldalas munkáját — valódi címe: A tér igaz tudománya — függelékként e kötethez csatolják. Így vált — helytelenül — Appendix címmel ismertté.
Bár mindkét Bolyai neheztel Gaussra, mindketten az ő véleményére kíváncsiak. A matézis nagyfejedelme ezúttal válaszol, de levele nem okoz osztatlan örömöt. "...Ha megdicsérném, ez azt jelentené, hogy magamat dicsérem, mert a mű egész tartalma, az út, amelyet fiad követ, és az eredmények, amelyekre jutott, végig megegyeznek részben már 30—35 év óta folytatott meditációimmal..." Mint megjegyzi, ezeket az elgondolásait nem merte papírra vetni, mert félt az akkori kantiánus filozófusok értetlenségétől és haragjától.
Jánost letörte ez a felemás elismerés s főleg elsőségének megkérdőjelezése. Időközben Aradra helyezik, ahol a vizes várárkokban reumát kap, majd kolerát, s újabb székhelyén, Lembergben maláriás lesz. Alig harmincévesen mint félrokkantat nyugdíjazzák.
Élettársával, későbbi feleségével, Orbán Rozáliával és két gyermekével hol Ma­rosvásárhelyen, hol Domáldon, a szülei birtokán élnek a legreménytelenebb szegénységben. 1852-ben, miután rájuk íratta vagyonát, elhagyja családját. Apja (1775—1856) halála után végképp magára marad. Már-már megbomló elmével, a világ jobbításán fáradozva, Üdvtanán dolgozva, kételyek között, betegen hal meg 1860. január 27-én.
Életének utolsó időszakában egy marosvásárhelyi bérelt szobában élt, amelynek lakbérét már hosszú idők óta nem tudta fizetni. A háztulajdonos, bizonyos Petri Mihály, hogy János halála után valamit visszanyerjen az adósságból, ingóságait — tiszti kardját, csákóját, zubbonyát — elárverezteti. Egy nagy ládányi, sűrűn teleírt papirossal viszont nincs mit kezdenie. Ennek tartalma alighanem tűzre került volna, ha időközben nem ébred fel a gyanú a helyőrség parancsnokában, hogy a kéziratok akár a hadseregre vonatkozó titkos dokumentumokat is tartalmazhatnak. Le­foglalják hát a ládát, és átvizsgálásra a helyőrségre szállítják, de mert gyanús tartalmú iratra nem lelnek benne, egy elhagyott fészerbe hajítják, ahol, valószínű, szétázott volna a hagyaték, ha időközben a református gimnázium — a hajdani diák és apja iránti kegyeletből — nem szállíttatja el. Az iratokat itt is átvizsgálják, de bennük csak kevés használható dologra lelnek.
A János teremtette új világ előtt a még éretlen kortársak értetlenül álltak. Fel­fedezését elhallgatták, s végül már maga is kételkedett tulajdon igazságában. A tu­dományos világ csak János halála után harminc évvel — mondhatni, egy véletlen folytán — döbbent rá felfedezésének korszakos jelentőségére.
Bolyai János Eins­tein előtt száz évvel már szabatosan megfogalmazta a relativitáselméletet, s ezzel megalkotta a modern kozmológiát. Hiper­bo­likus geometriája a világmindenséget a legtökéletesebb módon írja le.
Kétezer éven át számos tudós, a legnagyobbak — köztük Gauss — törekedtek e titok megfejtésére, de ez csak a mi Jánosunk­nak sikerült, hogy aztán hét év múlva az oroszországi Kazányban tőle függetlenül Loba­csevsz­kij is rátaláljon a titok nyitjára.
Peregrinus a Tékából kijövet hosszasan tűnődik a Bolyai-líceum előtt, János és Farkas szobránál. A folyton vitázó két óriás szoboralakja megbékült. A két koponya is jól megfér egymás mellett a Teleki Téka földszinti tárlójában.
A semmiből teremtett új világban s eme semmivé lett még újabban a paralellák egyetemes törvénye szerint ismét találkoztak a végtelen és véghetetlen magányban.
A Lada motorja felmordul, aztán a valamikori Hosszú utcán délkelet felé, a Maros és a Nyárád közötti dombhátra kapaszkodik. Peregrinus Koronka felé hagyja el a várost. Később a szerpentinút a Nyárád völgyébe ereszkedik, majd leér a Kis-Küküllő völgyébe. Balavásár után az egyik dombhát hágóján esett el 1662-ben Kemény János fejedelem a törökkel vívott csatában. Miközben Segesvár felé tart, Peregrinus is elesettnek érzi magát.
A Nagy-Küküllő völgyében, a Küküllő partján egy magaslaton hatalmas torony, sisakján négy fiatoronnyal, Segesvár jelképével, már a távolból szembetűnik. A kőkolosszus a 13. században épült, s majd kétszáz éven át ez volt a városi tanács székháza. A négyemeletes torony tetején a prágaihoz hasonló, figurákat megjelenítő óramű, amelynek első szerkezetét a 17. század közepén készítették.
A kerített várost II. Géza király, majd II. András szász telepesei lakják, akik a várat 1191-ben kezdik építeni.
Peregrinus útban Fehéregyháza felé mindig szívesen időzött itt, a Várhegyen. Az erdélyi rendek annak idején itt választották fejedelemmé I. Rákóczi Györgyöt és Kemény Jánost. Korábban, 1506-ban az itteni vártemplomban tett esküt Erdély három rendje, a magyar nemesség, a székely és a szász a megbonthatatlan szövetségre. Képmutató fogadalom volt. A szászok nem szívlelték sem a magyart, sem a székelyt. Mint utóbb bebizonyosodott, a románt sem.
E hangulatos középkori környezetben van, mire emlékezni. A szászok még Mátyás királyunk ellen is, aki pedig javukban járt, lázadást szerveztek. Bárkivel szövetségre léptek a magyar ellen, pedig az itt élő nemzetek közül kevesen kaptak több jogot és kiváltságot, mint a szászok. II. Rákóczi Ferencet például el sem ismerték erdélyi fejedelemnek. Rosszul tették, mert amivel nem bírt a török, hogy tudniillik bevegye a várat, megtette azt a kuruc. Kurucos alapossággal. Úgy tönkretette falait, hogy attól fogva a város nem volt többé védhető.
A segesváriak hatalmas, háromhajós gótikus temploma a 13. században épült. Hívei az elsők közt vették fel Luther vallását Erdélyben. E templom szomszédságában egy ódon ház falán felirat tudatja a kósza bámészkodóval, hogy ebben élt Drakula. Ez a neves vámpír, aki szégyenszemre ma a város legnagyobb büszkesége és legújabb kori jelképe, nem volt más, mint a rettegett és kegyetlenkedő havaselvei vajda, bizonyos Vlad Ţepeş, alias Dracula (a dracu szó román nyelven ördögöt jelent), akit, mert Mátyás ellen fenekedett, a nagy király ide záratott várfogságba. Le is csillapodott. Vérszomját már csak egy fantáziadús angol utazó által keltett legenda élteti. Pénzisten világában a mai üzleti körök e legendabeli, angolos küllemű álúr két hatalmas szemfogára alapoztak nyereséges vállalkozást, amikor kiötlötték, hogy Segesvár-felsővárosban s a vár vidékén, egészen Fehéregyházig Disny Land mintájára Drakula Landot létesítenek. Ré­misztő világ. Számunkra különösen döbbenetes, hogy a síkon, hol Petőfi vesztette vérét, vásári komédiások sátraiban művér folyjon. Gusztustalan! És nem csupán szép emlékezetű hősünk miatt.
Hogy mire emlékezik még Peregrinus Segesváron? Egy szűk maroknyi, hazájában bujdosó magyarra. Egy kisszámú katolikus közösségre, amelynek egyik palotájában huszonöt évvel a kiegyezés után, 1892-ben egy bárói rangú családban megszületik a közelmúltban boldoggá avatott vértanú püspök, Apor Vilmos. Győr megye egyházi vezetőjét 1945-ben a Magyarországot is "felszabadító" seregek becstelen hada ölte meg, mert védelmére kelt a horda elől menekülő asszonyok és lányok rettegő gyülekezetének.
Segesváron ma már szász is csak mutatóban van. Valamennyien öregek. Öreg szász mindig is lesz Segesváron. Azok a hajdani ifjak, akiket a romániai diktatúra kolduskrajcárért eladott német atyafiainak, nyugdíjaskorukra csaknem mind visszatérnek ide emlékezni és meghalni.
A halál útján indult tovább Peregrinus is, de mielőtt Fehéregyháza felé elhagyta volna a várost, fejet hajtott a volt Megyeháza melletti kis parkban álló Petőfi-mellszobor előtt. Valamikor — emlékezett vándorunk — egy másik kiállású Petőfi állt itt. Azt még 1897-ben szobrászta egy Köllő Mihály nevezetű székely ember, de mert már 1916-ban rosszul állt a szénája Erdélyben a magyarságnak, a szobrot Kiskunfélegyházára menekítették. Ott vitézlik ma is, bár úgy hírlik, visszavágyik.
Az alsóváros peremén lehangoló tömbházsorok között vezetett Peregrinus útja Fehéregyházára. Micsoda ellenkép a középkori szász építészet és e kommunista lelkületből fakadó ízléstelenség között. Míg ez utóbbi népség lelki sivárságán tűnődött, a Lada elrohant a műút mentén levő forrás mellett. Itt is áll egy Petőfi-emlékmű, de állhatna bárhol e síkon, hiszen a költő-őrnagy elveszett ugyan, de holtan senki sem látta. Nem is láthatta, hiszen a Haza, a Szabadság s a Szerelem, amely fogalmakkal rokonítjuk, meg sohasem hal. Aki Istent "teremtett" a magyarnak, annak nem lehet e világi halála. Az úgy él, miként a nyilvánvaló dolgok, amelyek mindig csak a hiányukkal vannak jelen. S miként a nyilvánvaló dolgok, Petőfi is örök. Örök káprázat. Fehéregyházán csak a muszka pikák a valóságosak.
Petőfi még ma is él, mert az a kihajtott inggallérú, mélázó, keszeg őrnagy, aki itt, Segesvár alatt, a fehéregyházi csatatéren a muszka ágyúk verte por ködében eltűnt, a legszebb — mert a legfontosabb — fogalmakká lényegült át. Hazává, nemzetté, szeretetté, szerelemmé, szabadsággá változott, s mi, hogy leegyszerűsítsük a dolgunkat, mindezeket egy gyűjtőnév alatt Petőfinek neveztük el.
Nem is ővégett ment Peregrinus Fe­héregyházára. Nem is a Turulmadaras közös sír hozta a Haller grófok által alapított emlékmúzeumhoz. Nem, mert a Szabadság s a Szerelem örök-temetetlenek. Peregrinus azért zarándokol ide, mikor csak teheti, hogy az őrnagy példájából erőt vegyen a reményhez: harmadnapon halottaiból feltámad a nemzet.