Jóllehet a kelet-berlini vezetés még a 80-as évek közepén is előszeretettel emlegette az NDK-t mint "a világ kilencedik ipari hatalmát", a helyzetet jól ismerők tudták, hogy a kisebbik német állammal lefelé megy a szekér. Technológia terén egyre inkább leszakadt a világ élvonalától — bár a keleti tömbön belül változatlanul éllovasnak számított —, miközben az áruhiány egyre nyomasztóbbá vált. A gorbacsovi Szovjetunió egyre magasabb árat követelt a nyersanyagokért, elsősorban kőolajért és földgázért, ami súlyosan érintette az egyre jobban eladósodó NDK-t. A gondokat tetézte az országon belül terjedő elégedetlenség, amely egyrészt különböző környezetvédő és békemozgalmak létrejöttében, másrészt a kivándorlási kérelmet benyújtók számának emelkedésében nyilvánult meg.

Az első csapás
1989 nyarán NDK-állampolgárok ezrei kerestek menedéket hazájuk prágai és varsói nagykövetségén, illetve Budapesten, megtagadva a hazatérést. Amikor pedig a Németh-kormány szeptember 10-én úgy döntött, hogy engedélyezi a kiutazást Ausztriába a különböző szükségtáborokban összezsúfolódott keletnémetek ezreinek, átszakadt a gát.
Ez volt az első megrendítő csapás a keletnémet rezsimre: rá egy hónapra — az egyre nagyobb tömegeket vonzó lipcsei, drezdai, karl-marx-stadti, hallei, jénai, kelet-berlini tüntetések nyomán — lemondott Erich Honecker pártfőtitkár, november 7-én pedig a Willi Stoph vezette kormány. December elején az utcai megmozdulásokon addig skandált Wir sind das Volk! (Mi vagyunk a nép) jelszót felváltotta a Wir sind ein Volk! (Egy nép vagyunk).
Nemzetközi sakkjátszmák, diplomáciai csatározások, bonni ígéretek és moszkvai engedmények nyomán előbb pénzügyi és gazdasági unióra lépett a két német állam: 1990. július elsején a nyugatnémet márka lett a hivatalos fizetőeszköz az NDK-ban. Három hónappal később, október 3-án a keletnémet tartományoknak a nyugatnémet alkotmány hatályához történő csatlakozásával helyreállt Németország állami egysége.

Az első kijózanodás
Az első időszak euforikus hangulatát pár hónappal később keserű kijózanodás követte a keleti régióban. Megkezdte ugyanis munkáját a Bonn által életre hívott vagyonügynökség (Treuhandanstalt), amelynek feladata az NDK állami vállalatainak magánkézbe adása volt. Gazdasági elemzők meglátása szerint a valutaunió (azaz a keleti bérek, fizetések 1:1 arányú átszámolási aránya) és a fenntartások nélküli privatizáció képezi a gyökerét a keleti országrészt ma is kínzó gondoknak: több ezer vállalat csődjének, az ipari struktúra felszámolásának és az ennek nyomán magasba szökött munkanélküliségnek. Idén szeptember közepén a német közszolgálati ZDF televízió 45 perces dokumentumfilmben mutatta be a vagyonügynökség elképesztő tevékenységét, többek között azt, hogy egy könyv szerint 160 millió márkára értékelt, komoly piaccal rendelkező berlini vállalatot kétmillió márkáért kótyavetyélt el egy bázeli társasház harmadik emeletén "bejegyzett", ismeretlen svájci cégnek. Utóbbi legott továbbadta azt egy dörzsölt nyugatnémet vállalkozónak, aki szélnek eresztette az 1200 munkást, majd 147 millió márkáért túladott azon a telken, amelyen a gyárépület állt. 1990 őszén a vagyonügynökség kezelésébe került cégek összértékét 600 milliárd nyugatnémet márkára taksálták. Ehhez képest tevékenységének beszüntetésekor, 1994 végén a mérlege 250 milliárd márkás hiányt mutatott. A Keleti zsákmányszerző hadjárat címet viselő ZDF-filmmel kapcsolatban egyetlen hivatalos reagálás vagy cáfolat sem hangzott el Berlinben.

Az első vándorlási hullám
A meggondolatlan privatizáció, a gép- és vegyipari vállalatok felszámolása következtében 2,5 millió ember veszítette el az állását keleten. A 40 év alattiak áttelepültek a nyugati tartományokba, hogy munkát találjanak. Az idősebbek viszont ma is javarészt munkanélküli-segélyből vagy szűkös nyugdíjból próbálnak megélni. Az utóbbiak még jobban jártak, hiszen keleten az átlagnyugdíj 800 euró körüli, míg a tartósan munkanélküliek ellátmánya, az úgynevezett Hartz IV segély csupán 359 euró havonta.
A Baloldal pártjának elnöke szep­tember 30-án azt vetette a kormány és elődei szemére a Bundestagban, hogy "Hartz IV-országot csináltak Kelet-Németországból". Tény, hogy a lakosságnak mindössze tizenöt százaléka él a volt NDK területén, a segélyből tengődőknek viszont 34 százaléka lakik a keleti tartományokban. A segélyezettek aránya nyugaton (tartománytól függően) 4,9 és 13,7 százalék között mozog, míg keleten 13,3 és 18,3 százalék között. Az elszegényedés által fenyegetett családok aránya minden keleti tartományban jócskán meghaladja a nyugatiakét.
Ilyen gazdasági háttér mellett nem igazán érthető a szövetségi kormány illetékeseinek álláspontja, miszerint a német egység húsz éve sikertörténet. Igaz, rengeteg új út, autópálya, híd, pályaudvar épült keleten 1990 óta, bővült és javult a telefonhálózat, a lakások minősége, az orvosi ellátás. Ám azokat, akiknek a hónap elején minden centet be kell tervezniük a családi kiadásokon belül, ez aligha érdekli. Őket az sem vigasztalja, hogy a statisztikai hivatal szerint a fogyasztási és tévénézési szokások már nagyjából azonosak keleten és nyugaton. Vagy hogy Angela Merkel — maga is Ossi, azaz keletnémet — egy hetilapnak elmondta: ma is szívesen főz keletinek számító ételeket (szoljanka, saslik, lecsó), és sokáig Kaufhallét (közért) mondott szupermarket helyett. (MTI)