1849 nyarán, a másfél évig tartó katonai erőfeszítések ellenére, a túlerő győzedelmeskedett, a magyar forradalmi hadsereg Világosnál letette a fegyvert. A fegyverletétel után megkezdődött a megtorlás báró Julius von Haynau altábornagy irányításával.
A "bresciai hiéna" azzal az elhatározással fogott a rendteremtéshez, hogy "gyökerestül" fogja "kiirtani a gazt". Egyik levelében, melyet Radetzky tábornoknak küldött, így fogalmaz: "a főkolomposoknak lógniuk kell". A megtorlással egyetértett a Schwarzenberg-kormány és a császári udvar is. Az osztrákok nem tudták megbocsátani a birodalmukat ért gyalázatot, a magyar forradalmi seregektől elszenvedett vereséget, és azt, hogy a magyar szabadságharcot csak a cári hadsereg közbelépésével lehetett eltiporni.
Október 6-án, a vértanúk napján emlékeznünk kell mindazokra, akik életüket áldozták a magyar nép függetlenségéért. A magyar forradalom és szabadságharc igazságos, haladó jellegét beszédesen mutatja, hogy a magyar honvédsereg soknemzetiségű. A hadseregben ezrével harcoltak osztrákok, németek, bánsági és partiumi románok, szerbek, horvátok, örmények, lengyelek és mások. A halált azért vállalták, mert tudták, hogy a szabadság eszméje egyetemes érték. 1849. október 6-án vált mártírrá az első felelős magyar kormány miniszterelnöke, gróf Batthyány Lajos, aki Pesten súlyosan sebesülten, de nagy lelki jelenléttel és bátorsággal vezényelte le saját kivégzését. Ugyanezen a napon került sor az aradi tizenhárom magyar honvédtábornok kivégzésére is.
Az aradi hősök áldozata előtt azzal tisztelgünk, hogy idézzük azokat a szavakat, amelyeket kivégzésük napján mondtak.
Az első, aki vértanúhalált halt az aradi vár mellett, Kiss Ernő altábornagy volt. A halála előtti órákban is a magyar nép jövője, sorsa foglalkoztatja: "Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük." A sor Dessewffy Arisztid altábornaggyal folytatódik. Ő is úgy gondolja, hogy halála a haza érdekében hozott áldozat: "Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata." Lázár Vilmos ezredes vallomását is áthatja a népe sorsa iránti felelősség: "Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? (...) bitófa tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek." Nagysándor József a halál értelmén töprengve így fogalmaz: "De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett." Schweidel József úgy gondolja: "A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot." A német birodalmi származású gróf Leiningen-Westerburg Károly úgy véli, hogy áldozata nem lesz hiábavaló: "A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját."
Őt követi a halálba a magyarországi német polgárság soraiból kiemelkedő Aulich Lajos, kinek utolsó gondolatai mély hazaszeretetről tanúskodnak: "Szolgáltam... és halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot." Lahner Györgynek a halála előtti percekben Krisztus keresztje és a bitófa közötti hasonlóság, valamint a közösségért hozott áldozat jut eszébe, úgy érzi, hogy "az isteni áldozat mellett" "törpe az én áldozatom". A szerb származású Damjanich János, a csaták bátor hőse e szavakkal búcsúzik az élettől: "Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt." A horvát származású Knézich Károly így elmélkedik: "Milyen különös, hogy Haynau báró is keresztény, és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat!" Az osztrák gyökerű Pöltenberg Ernő úgy látja, hogy az igazságért küzdők vértanúhalálára "az ellenség dühös bosszúja" miatt került sor. Török Ignác, a polgári átalakulást támogató magyar középnemesség képviselője arról vall, hogy hamarosan az "Isten legmagasabb ítélőszéke elé" fog állni, de tiszta szívvel teszi, mert "mindig csak Őt" szolgálta. A magyar arisztokrata Vécsey Károly is isteni akaratot emleget: "Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt."
A pesti és az aradi vértanúk mellett még közel hatszáz forradalmárra mondták ki a halálos ítéletet. Nemzetközi nyomásra nagyobb részük kegyelemben részesült, büntetésüket átváltoztatták kényszermunkára és várfogságra. Mintegy 1200 volt császári-királyi katonatisztet is bebörtönöztek. Bűnük az volt, hogy csatlakoztak a magyar szabadságharchoz. A magyar forradalmi hadseregben harcoló, mintegy negyven-ötvenezer tisztet és közkatonát közlegényként soroztak be az osztrák hadseregbe, és vezényeltek Olaszországba, Csehországba és Galíciába. A civil lakosság sem mentesült a zaklatástól. Több ezer, állami hivatalban dolgozó tisztviselő, akire rábizonyult a forradalom és szabadságharc támogatása, elvesztette állását.
Az 1849 októberében kivégzettek mártírhalála és több tízezer ember áldozatvállalása ma is példaértékű. Ha elődeink képesek voltak életüket áldozni a szabadságért, akkor mi, a kései utódok miért nem merjük együtt kiáltani, hogy önrendelkezést, autonómiát akarunk azon a földön, amelyért elődeink annyit harcoltak? További küzdelmeinkre adjon erőt és hitet a vértanúk elszántsága, hogy a székely nép kivívhassa Székelyföld területi autonómiáját, az erdélyi magyarság a kulturális és helyi önkormányzat jogát.
