Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc tanulságai mellett kevesen bizonygatták bécsi vagy budapesti oldalon, hogy igenis, volt lehetősége a magyar nemzetnek a győzelemre. A búbánat és a további bécsi uralom igyekezett elültetni és naggyá növeszteni a magyar győzelem képtelenségét. Emlé­kezzünk csak a magyar vértanúk napján a német részekbeli felkelésre és annak kegyetlen leverésére, továbbá a bécsi forradalomra, a császári udvar menekülésére.
Szuvas volt az önmagát hatalmasnak hirdető Habsburg-birodalom, és ezt éppúgy tudták Európa-szerte, mint ahogy tisztában voltak vele a császári hadsereg osztrák, német, magyar tisztjei.
És tudta ezt a gondolkodó polgár is.
Ausztria önmagában szinte nem is létezett, birodalommá duzzasztotta azt egész sereg országnyi királyság, hercegség. És mind az elégedetlenek sorában éltek. Magyarországnak innen is adódott esélye a győzelemre. Nem véletlen, és ezt már valóban sokan számba vették, hogy egymás mellett és egymás után állottak császári osztrák, német, horvát, szerb tisztek a magyar szabadságharc oldalára.
Névtelen szerző írja 1846-ban megjelent könyvében (Lipcse): ,,A korszellem hozza a törvényeket, és nem a törvények formálják a korszellemet." A császári pompa és elnyomatás iránti gyűlölet benne volt egész Európa szellemi-politikai életében. És ezt a korszellemet a bécsi magyar nemesi testőrség a Habsburg Bécsben ismerte meg, vagy már előbb, a napóleoni háború Európájában.
A birodalmon belül élt és egyre erősödött a Német Szövetség, a függetlenedés porosz elszántsággal érlelődött, s nem önkéntelen, de szervezett módon. Mindezt Kossuth Lajos is tudta, de igen a tisztikar is, és ha volt is érzelmi romantikája a szabadulás, a szabadság bűvös eszméjének (mindig is volt), a kivégzésekkor újból és újból bebizonyosodott, hogy magyarul sem tudó vezérkari tisztek szemrebbenés nélkül vállalták a halált a szabadság és a magyar ügy érdekében vívott hősiességükért.
,,Regénybe illő utakon-módokon, áthelyezéssel és szökéssel, törvényesen és törvénytelenül áradtak-érkeztek a cs. kir. hadsereg katonái a honvéd hadseregbe" — írja Nemeskürty István Kik érted haltak, szent Világszabadság című könyvében (1977). Jelentkeztek számos országból Mészáros Lázár honvédségébe olyanok is, akik soha nem látták Magyarországot. ,,Sorra jelentkeztek bécsi osztrák rendőrök, az udvari darabont-testőrség katonái, a francia, sőt, a porosz királyi hadsereg tisztjei is. Hihetetlen, de még az Amerikai Egyesült Államok hadseregének egy tisztje is szerepel a kinevezési listán. Beállt honvédnek egy svéd iparosmester is, aki a magyar szabadság védelmére utazott ide messzi északi hazájából... Józan ésszel fölmérve szinte érthetetlen, hogy miért özönlenek ilyen tömegben vadidegen emberek a nemzetiszínű lobogó alá."
Nem, nem az elnyomott és megalázott magyarság úgymond végső elkeseredése, hanem a kor szelleme és a szabadság lehetőségének vérré válása határozta meg az egész Európa megbolydulá­sát s abban az egykor független Magyarország föltörekvését a fényre.
Bécsben a fölkelt tömegbe lövettek a császári tisztek.
A nép lázadásra szánta magát már Bécsben is? Latour táborszernagyot megölték, mezítelen testét lámpavasra akasztották. Az udvar menekült.
És immár ebből a szögből nézve megérthetjük, hogy igenis, volt remény a magyar győzelemre. Negyvenkilencben a császár kolduló látogatása nyomán bejöttek a cári seregek. Ferdinánd a magyarokkal való egyezkedéssel megoldottnak látta a birodalom gondját, azzal eltűnt. Az ifjú Ferenc Józsefet már nem kötelezte az egyezkedés, seregeket kért, és halált osztogatott.
Szólottam a kor szelleméről, mely egyes lelkeket és egész nemzeteket gyújtott föl. Ki ne hagyjuk ebből a szellemidézésből semmi szín alatt a cári tiszteket. Idézek Nemeskürty Istvántól: ,,Az orosz főhadiszállás tisztikara és legénységi állománya mindent elkövetett, hogy a kezükre került honvédtiszteket és tábornokokat szökésre bírja. Nem vették becsületszavukat, hogy nem szöknek meg; többen barátilag a honvédtábornokok szájába rágták, hogy nem őrzik őket, oda mennek, ahova akarnak, azt tesznek, amit akarnak. Az orosz tisztek őszinte nagyrabecsülést éreztek a honvéd hadsereg iránt, és fájlalták, hogy foglyaikat a cs. kir. hadbíróság kezére kell adniuk. Leiningen például (harmincévesen kapott tábornoki rangot és halálos ítéletet, ő volt a legfiatalabb tábornok Aradon — C. Z.), akit rokonai erőnek erejével rá akartak venni, hogy ne térjen vissza a hadifogságba, hanem meneküljön: sírhelyét is kijelölte négy tölgyfa között, és jelképes gesztusa után jelentkezett az oroszoknál. Az orosz tábornok öt napon át őrizetlen hagyta."
Minden módot fölajánlottak a fogoly tiszteknek a szökésre, nem szöktek, vállalták a nagy ügyben a jelkép értékű halált. A kor szelleme? Akit a szabadság eszméje egyszer megérintett, másra már nem alkalmas. Ez történt Berlinben, Bécsben, Aradon, Budapesten, egész Európában.
A szolgalelkű alkat nem érti meg, hogy sokan visszautasították a leveretés után sok évvel is a császári kegyelmet. Megalázónak tekintették elfogadni öt, tíz év után az engedelmet; olyan is történt, hogy a magyar tiszt kufsteini cellájának ágyához láncolta magát, követelve, hogy leülhesse a megérdemelt éveket. Ő volt a horvát Josipovic, akit ki kellett dobni a börtönéből erőszakkal.
Nem a lehetetlent akarta lebírni a magyarság a szabadságharccal, de a lehetőséget akarta kihasználni: lázban élt egész Európa, korhadt a Habsburg-birodalom, szuvasodott tovább 1920-ig, Trianonig. De egyelőre haladékot kapott az orosz segítséggel a halál előtt.
Reményeink lehetnek mindig a szabadságra, ám a magyarság és a rokonszenvező nemzetek föl is ismerték a helyzeti energiákat. Szabadesésben volt egy birodalmi szerkezet, ám előbb még halálba kellett zuhannia annyi magyar és nem magyar szabadságharcosnak. Ez történt 1849-ben, 1956-ban. A kor szelleme a szabadságé volt. És ez a szellem legyőzhetetlen.