A diófa korántsem szünteti be a nedvkeringést lombozata hullásával, erre csak akkor kerül sor, ha a levegő hőmérséklete 5 fok alá süllyed. A metszést azonban ekkor is nehezen tűri. Mi annak idején soha nem metszettük a diófákat. És jól tettük. Emeletnyi magasra nőttek, és mindig bőven teremtek. Volt legalább tíz diófánk, valóságos ligetet alkottak.
Persze, előfordul, hogy fagykár, széltörés vagy más, fákat zavaró helyzet miatt ágakat kell eltávolítanunk. Mivel azonban a vágás helyén (különösen nagyobb felületen) szövetszaporító, ún. kalluszréteg nem képződik, fánk védtelen marad a mindenütt jelen lévő taplószerű gombák fertőzésével szemben. Az ilyen seb a fa nyugalmi időszakában is állandóan szivárgó nedvet bocsát ki, ami még inkább kedvező megtelepedési hellyé teszi a nyílt sebet. Néhány év alatt fánk korhadni, odvasodni kezd, törékennyé válik, és egyre kevesebb ágat hoz. Tapasztaltam egy somogyi diófánk mindössze öt év alatti teljes kiszáradását (aminek csak egy asztalos ismerős örvendett). Nem kezeltük a sebhelyet, a fa elpusztult. Persze, megtehettük volna. Az odvasodó fát ki kell takarítani, a korhadékot eltávolítani. A belső, immár tiszta falat főzött kátránnyal lesimítjuk, majd cementhabarccsal kitömjük, s a törzs egészséges felületéhez simítjuk jól záróan.
Visszatérve az eredeti kérdéshez: akkor hát, ha mégis kell metszeni, azt mikor tegyük? Mindenképpen lombhullás előtt! Ilyenkor a fa nedve még nem szivárog, és a seb is begyógyulhat. A sebeket kacorbicskával lesimítjuk, és kátránnyal bekenjük. Ha vastagabb ágat vagyunk kénytelenek levágni, vigyázzunk arra (a balesetveszélyen kívül is), hogy ne szakítsa le lehullóban a fa kérgét, ami jóvátehetetlen kárt okoz. Ezt a többnyire széles felületi ,,nyúzást" a fa már nem heveri ki.
Ügyeljünk a trágyázásra is! A bőséges nitrogéntartalmú istállótrágya fokozott növekedésre serkenti fánkat, ami viszont növeli a fagyérzékenységét, a virágok és a fiatal rügyek elhalását.