A medvék, ha inni jönnek, más utakat használnak, mint az emberek, ha lesétálnak a fenyvesekből. Van egy rész a tó ritkábban látogatott túloldalán, mely amolyan lápos, mocsaras, ingoványos terület, ma kiépített, pallókból készült út kanyarog rajta, és Mohosnak hívják. A vízről az a szóbeszéd járja, hogy sohasem fagy be, mert középen mindig meleg. A kráter évezredek óta halott, akár a tó. Rendszerint nagy csend nehezedik a tájra.
Ideális, mutatott körbe már az első napon az érkezőknek az egyik szervező, ideális az elmélyedésre, de a pihentető sétára is, és ezt senki nem felejtette el, és élt is az alkalommal, így a tábor felőli oldalon a legmagasabb, az úgynevezett ezer méter magas csúcsra mindkét irányban — fel a csúcsra, le a csúcsról! — elég sűrű volt a forgalom — sűrű, de ez nem jelentette azt, hogy ne folyt volna egyidejűleg még lázasabb munka odabent a táborban, ahogy telt-múlt az idő, mert folyt, és egyre lázasabb, amint kialakultak és végleges formájukat elnyerték a képzeletben az eredetileg ide irányzott teremtő ötletek, valamennyien berendezkedtek már ugyanis a nekik felajánlott, s aztán általuk berendezett, felkészített, belakott térben, a többség egy-egy külön szobát kapott a nagy épületben, de volt, aki egy fakunyhóba vagy egy hajdani, használaton kívüli fészerbe húzódott, végül hárman felköltöztek a tábor központi helyszínéül szolgáló ház hatalmas padlására, s ott rekesztettek el maguknak egy-egy különálló részt — erre tudniillik mindenkinek szüksége volt, és pontosan így volt szüksége, hogy amikor dolgozik, akkor egyedül legyen, zavartalan és háborítatlan nyugalmat igényeltek, és ekképpen fogtak hozzá a dologhoz, s ekképpen teltek a napok, nagyrészt munkával, kisebbrészt pedig sétával, egy-egy kellemes fürdő a tóban, az étkezések s az esti pálinkás danolászások a hamvadó tűz körül.
Megtévesztőnek bizonyult ugyanakkor ez a történetben használt általános alany, ám a tény csupán fokról fokra lett nyilvánvaló, mert az éles szeműeknek ugyan már az első dolgos napon feltűnt, valamennyiük számára azonban csak nagyjából a harmadik reggelre lett teljesen egyértelmű, de akkor igen, hogy van valaki köztük, egy a tizenkettő közül, aki semmiben nem hasonlít a többiekhez. Már a megérkezése fölöttébb rejtélyesen, de legalábbis igencsak másként zajlott, mint minden egyéb résztvevőé, mert nem vonattal, majd busszal jött, hanem ha hihetetlennek tetszett is, a megérkezések napjának délutánján, talán este hat vagy fél hét lehetett, egyszerűen csak úgy befordult a tábor kapuján, mint aki gyalogosan érkezett, mindössze kurtán bólintott, amikor a szervezők udvariasan és láthatóan megkülönböztetett tisztelettel megkérdezték a nevét, s mikor meg faggatni kezdték, hogy jutott fel idáig, pusztán annyit mondott, valaki elhozta valami kanyarig valami autóval, de mivel a nagy csendben semmiféle autót nem hallottak, mely ,,valami kanyarnál" kitehette volna, az egész gondolat, hogy idejön egy autóval, de nem egészen, csak valami kanyarig, s az ott kirakja őt, elég hihetetlenül hangzott, úgyhogy nem is igen hitt neki senki, vagy pontosabban, nem tudták, hogyan értelmezzék a szavait, így hát maradt már az első napon az egyetlen lehetséges és ésszerű, ámbár egyszersmind a legabszurdabb változat, hogy ugyanis gyalog érkezett, hogy fogta magát Bukarestben, és nekiindult, és ahelyett, hogy felszállt volna egy vonatra, majd az idevezető buszra, gyalogszerrel tette meg — és ki tudja, hány héten át! — a hosszú utat a Szent Anna-tóig, hogy az első nap este hat vagy fél hét felé belépjen a tábor kapuján, s a kérdésre, hogy személyében Ion Grigorescut van-e szerencséje tisztelni a szervezőbizottságnak, a választ azzal a kurta biccentéssel intézze el.
Ha a cipőjén múlik a történet hitele, egész biztosan senki nem kételkedik, az eredetileg talán barna, amolyan bebújós, könnyű, nyári műbőrcipő ugyanis, orrán egy csöppnyi varrott díszítéssel, teljesen tönkrement a lábán. Mindkét talpa elvált elöl a felsőrésztől, a sarkok teljesen félretaposva, s a jobb orrnál valami átlósan kiszakította a bőrt, úgyhogy lehetett látni a zokniját. De nem a cipőjén múlott a dolog, ezért maradt az egész mindvégig titok, mindenesetre ruházatának többi darabja is meglehetősen elütött a többiek nyugatias vagy nyugati viseletétől, mivel ezek a ruhadarabok olyan embernek mutatták, mint aki közvetlenül Ceauşescu késő nyolcvanas éveiből s annak is a legmélyebb nyomorából érkezett ide. Meghatározhatatlan színű, vastag, flanelszerű anyagból készült a bő nadrág, mely a bokájánál harangozott, de még fájdalmasabb volt a kockás ing fölött viselt kardigán, az a kilátástalan, mocsárzöld, rácsos szövésű, olcsó ruhadarab, amelybe a nyári meleg ellenére állig begombolkozott.
Vékony volt, mint egy vízimadár, a háta görnyedt, a feje kopasz, s ijesztően beesett arcában két mélybarna, tiszta szem égett — két égő, tiszta szem, de mint amelyek nem valami belső tűztől égnek, hanem mint amelyek csak visszaverik, akár két mozdulatlan tükör, hogy odakint valami ég.
A harmadik nap értették meg, hogy az ő számára a tábor nem tábor, a munka nem munka, a nyár nem nyár, hogy neki itt nincs fürdőzés, nincs az a szórakoztató, pihentető, szabadságos öröm, mely egy efféle táborban uralkodni szokott. Kért és kapott egy új lábbelit a szervezőktől (egy csizmát találtak neki a fészerben, egy szegre felakasztva), amelyben aztán naphosszat csak járt fel s alá, nem mozdult ki a tábor területéről, nem ment fel a csúcsra, nem jött le a csúcsról, nem kerülte meg a tavat, és nem tett sétát a pallókon a Mohosban sem, maradt odabent, és hol itt, hol ott tűnt fel, járkált erre-arra, nézegette, mit csinálnak a többiek, ment végig az épület szobáin, megállt a festők, a grafikusok és a szobrászok mögött, és elmélyülten figyelte, hogy változik napról napra a mű itt és ott, felmászott a padlásra is, kiment a fészerbe és a faházba, de nem szólt senkihez, és nem is válaszolt soha egyetlen szóval egyetlen kérdésre sem, mintha süket és néma volna, vagy nem értené, mit akarnak tőle, tökéletesen szótlan volt tehát, szótlan, egykedvű, érzéketlen, mint egy kísértet, s azok ott, mind a tizenegyen ugyanúgy elkezdték figyelgetni őt, ahogy Grigorescu figyelte őket — s akkor rájöttek valamire, s meg is vitatták aznap egymás között a tűznél (ahová Grigorescu soha nem követte társait, mert mindig korán ment lefeküdni), hogy tudniillik lehet, a megérkezése is furcsa volt, és különös a cipője, a kardigánja, a beesett arca, a soványsága, a szemei, mindez, persze, teljes mértékben igaz, de a legkülönösebb — állapították meg —, hogy eddig épp azt nem vették észre, ami a legeslegkülönösebb benne, tudniillik, hogy a korszaknak ez a mindig cselekvő, nagy művésze itt, ahol mindenki dolgozik, teljességgel tétlen.
Nem csinál semmit, lepődtek meg saját felismerésük fölött, de főként azon, hogy nem vették ezt észre rögtön a tábor elején, hogy tessék, már a hatodik, a hetedik, a nyolcadik napnál járnak, sőt, egyesek már arra készülnek, hogy megtegyék az utolsó simításokat is a műveken, s csak most tűnik fel nekik az egész.
Hogy mit csinál.
Hogy: semmit. Attól kezdve akaratlanul figyelni kezdték ők is, s egy alkalommal rájöttek, talán a tizedik napon, hogy van azért a reggeleknek és a délelőttöknek, amikor a többiek nagyrészt még alszanak, egy viszonylag hosszú szakasza, midőn ez a Grigorescu, bár tudvalévően korán kelő, nem tűnik fel sehol, amikor Grigorescu nem járkál semerre, nincs a fészernél, nincs a faháznál, nincs se kint, se bent, egyszerűen nem látni, mintha elveszne egy időre.
A kíváncsiságtól hajtva a tizenegyedik nap estéjén néhányan megbeszélték, hogy másnap hajnalban kelnek, és utánajárnak a dolognak. Az egyik festő, egy magyar, vállalta, hogy ő ébreszti a többieket.
Még sötét volt, amikor leellenőrizvén, hogy Grigorescu már nincs a szobájában, körbejárták a főépületet, aztán kimentek a kapun, majd visszatértek, hátramentek a fészerhez és a faházhoz, de semmiféle nyomra nem akadtak. Tanácstalanul néztek egymásra. Enyhe szél fújt a tó felől, kezdett szürkülni már, egymást lassan ki tudták venni, teljes volt a csend.
S akkor valami halk, innen azonosíthatatlan zajra lettek figyelmesek. A távolból jött, a tábor leghátsó része felől, pontosabban ama láthatatlan határ mögül, mely határon a tábor két budija állt, s ameddig tulajdonképpen maga a tábor tartott. Mert onnantól, bár nem jelezte semmi, a terület megszűnt udvar lenni, még nem a természet vette vissza, amelytől elszakították, de már nem is érdekelt senkit, egy amolyan magára hagyott, civilizálatlan, kissé félelmetes senkiföldje volt, melyre a tábor gazdái láthatóan nem tartottak igényt, csupán annyiban, hogy idehajigálták a hulladékot, a tönkrement hűtőszekrényektől a napi konyhai szemétig mindent, ami csak elképzelhető, hogy az évek során aztán elvadult, szívós gaz, szinte áthatolhatatlan, közel embermagasságú, szúrós, sötét, ellenséges és haszontalan növényzet borítsa el az egészet, kiirthatatlanul.
Valahonnét onnan, ennek a sűrű bozótosnak az egyik pontjáról hallották ideszűrődni azt a zajt.
Nem sokat tépelődtek, mi a teendő, egy szó nem hangzott el, csak egymásra néztek, szótlanul bólintottak, majd belevetették magukat, és törtek benne előre valami felé. Egész a mélyén jártak, távol már jócskán a tábor épületeitől, amikor azonosítani tudták, s megállapították, hogy valaki ás.
Közel járhattak, mert tisztán ki lehetett venni, ahogy belenyomják a földbe a szerszámot, aztán, ahogy a földet kidobják, s az súrlón puffanva szétterül.
El kellett forduljanak jobbra, s még vagy tíz-tizenöt lépést tenni előre, de akkor aztán olyan gyorsan érték el, hogy egyensúlyukat vesztve majdnem belezuhantak: egy körülbelül három méter széles és öt méter hosszú, hatalmas gödör szélén álltak, aminek a fenekén Grigorescut pillantották meg, ahogy tempósan dolgozik. Az egész olyan mély volt, hogy a feje sem látszott ki, s a folyamatosan végzett munka közben egyáltalán nem hallotta meg a közeledőket, akik csak álltak az óriási gödör szélén, és csak nézték, hogy mi van odalent.
Odalent, a gödör közepén egy földből faragott, életnagyságú lovat láttak, először csak ennyit, egy lovat, földből, aztán, hogy ez az életnagyságú, földből faragott ló habzó, vicsorgó pofáját féloldalt felfelé tartva, iszonyatos erővel vágtat, rohan, menekül valahová, hogy csak a legvégén fogják fel az egészet, hogy Grigorescu kiirtotta egy nagy területen a gazt, ásott egy óriási gödröt, de ezt a gödröt úgy ásta meg, hogy a közepén lefejtette a tajtékzó, rettenetes félelemben rohanó lóról a földet, mintegy kiásta tehát, szabaddá tette, láthatóvá, amint ez az életnagyságú, valamitől iszonyúan megriadt állat rohan a föld alatt.
Elhűlve nézték a még mindig észrevétlensége tudatában dolgozó Grigorescut.
Tíz napig ásta, gondolták a gödör szélén.
Minden hajnalban és délelőtt órákig ásott.
Valamelyikük talpa alatt megcsúszott a föld, Grigorescu felnézett. Egy pillanatra megállt, lehajtotta fejét, s folytatta a munkát.
A művészek kényelmetlenül érezték magukat. Úgy gondolták, valamit mondani kell.
Ez csodálatos, Ion, mondta halkan a francia festő.
Grigorescu megint megállt, egy létrán kimászott a gödörből, aztán egy odakészített kaparószerszámmal letisztogatta az ásóról a ráragadt földet, megtörölte egy zsebkendővel verejtékező homlokát, majd odajött hozzájuk, s egy széles, lassú mozdulattal végigmutatott az egész tájon.
Még nagyon sokan vannak, mondta erőtlen hangon.
Aztán felemelte a szerszámot, lement a létrán a gödör aljába, és ásott tovább.
A többiek egy darabig bólogattak, végül csendben visszaindultak a főépület felé. Már csak a búcsú volt hátra. A vezetőség nagy lakomát rendezett, aztán egy utolsó éjszaka még, s reggel bezártak, és egy különjáratú busszal, s azok néhányan Bukarestből és Magyarországról, akik kocsival jöttek, azzal elhagyták a tábort.
Grigorescu visszaadta a szervezőknek a csizmát, felhúzta a saját cipőjét, s egy ideig velük tartott. Aztán pár kilométerrel onnan az egyik falunál egy kanyarban hirtelen megállította a buszt, és valami olyasmit mondott, hogy innentől őneki egyedül jobb mennie. De senki nem értette pontosan, mit mond, annyira halkan beszélt.
A buszt elnyelte a kanyar, s Grigorescu is keresztbe fordult az útnak, és eltűnt hamar a lefelé vezető szerpentinről. Csak a táj maradt, a hegyek néma rendje, az avarral borított talaj az óriási térben, egy beláthatatlan vidék — leplezve, rejtve, titkolva, fedve, hogy mi is van a forró föld alatt.