Van valami sorsszerűség a történelem rendelésében. Hunyadi János végvári vitézeinek 1456-os nándorfehérvári győzelme 500 évvel előzte meg az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot. Ekkor az európaiság végvárában győzött a magyar. Mindkét diadal a szellemi és anyagi javainkat megsemmisíteni kész nagyhatalmak ellen született. Győzelmeinket — sorsunk sajátos rendelése ez is — soha sem követhette a békés építés és gyarapodás korszaka. De a harangok déli hangja figyelmeztet és emlékeztet: ha ideiglenesen is, de megmentettétek Európát!
Számunkra, Romániába szakadt magyarok számára, kik közül sok százan kerültünk börtönbe, kivégzőosztag elé a magyar ügy iránti rokonszenv kinyilatkoztatásáért, még csak a remény sem adhatott vigaszt. Tudós kutatói az ötvenes-hatvanas éveknek írják, hogy az erdélyi magyar ellenállás még a magyarországinál is többet jelentett a forradalom ügye tekintetében, minden negyedik család siratott valakit, aki meghalt vagy börtönben sínylődött.
A forradalom megbukott, és a halálos csendben gyilkolt és büntetett a bosszú. A spiclik népes hada a bujkálókat kereste ott is, nálunk is.
Ma, 2010-ben, ha azokra a napokra gondolunk, mintha süket csend borítana ránk ködöt. Mintha ittfelejtett volna minket az Idő. Mintha a gonosz Sors suttogna kitartóan és kajánul: várjatok, ti boldogtalanok újabb 500 évet, talán lesz még egy nem csak kevesek számára felszabadult és gondtalan boldogságot hozó, végső és egyetemes lázadása az Embernek, az Emberiségnek.
József Attilával szóljunk, mert hogyan is lehetne szebben szavakba foglalni vágyunkat: ,,...Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem / rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!"