2.Az erdélyi ügy 1956-ban

2010. október 26., kedd, Múltidéző

A Dobai csoport nem az egyetlen, mely Erdély sorsán, népünk sorsán, jövőjén rágódott.

Egész kisgyerek korom óta tudtam arról, hogy édesapám foglalkozik egy olyan megoldással, amelyet ő akkor elfogadhatónak tartott elvben a románok és a magyarok részéről is, diákkora óta ehhez gyűjtötte az anyagokat, úgyhogy én ezt tudtam. Véglegesítette ezt a javaslatot Márton Áron püspökkel háromszor egyeztetve. ’56-tal ez úgy kapcsolódik, hogy ‘56 körül egyeztetett Márton Áronnal, s akkor tartóztatták le. Aki betette a lábát a gyulafehérvári püspökségre, mindenkit követtek, azt remélték, hogy ‘56 kapcsán Erdély kérdése valamilyen formában megint időszerűvé válik, ’56-ban sokan bizakodtak a nyitásban. Ezért kapcsolódik ’56-hoz. Évtizedekig tanulmányozta gazdasági, népismereti, közlekedési és minden szempontból Erdély helyzetét, és neki az volt a véleménye, hogy nem egymásba ékelődve és egymással összekeveredve tud a magyar és a román együtt jól meglenni, hanem mint jó szomszédok, akik egymással nem összekeveredve élnek. Az volt a véleménye, az lenne tisztességes, hogy határkiigazítás történjen Románia és Magyarország között, de lakosságcserével, s ne egy éles beékelődéssel. Ez volt az ő javaslata szerint az a megoldás, ami tisztességes lehetett volna mind a két részről. Ő ezt kidolgozta térképen is, dokumentumban, meghatározta, hogy minden átköltöztetett helység hol találja meg azt a gazdasági és minden egyéb környezetet, amely legközelebb áll a jelenlegi helyzetéhez. Ha valakit átköltöztetünk egyik helyről a másikra, az legyen minél hasonlóbb ahhoz, ahonnan elment. Ezt is meggondolta. Nagyon sok elképzelés volt mindvégig Trianon óta. Volt olyan is, amelyik ilyesmiben gondolkodott. Ő azt szerette volna, hogy ne legyenek ezek a beékelődések, ezért lett volna szükség lakosságcserére. Ez volt az egyik felfogása. A másik pedig az, hogy ezt elfogadhatják, vagy remélte, biztos eljön az az idő, amikor ez megint aktuális lesz. Meg volt győződve, hogy ez a rendszer nem lesz végleges, s a határok sem. Ő megjárta a Szovjetuniót mint fogoly. Sok mindent előre látott. Például megmondta, hogy a Magyar Népi Szövetség igyekezete, hogy kiegyezzen a románokkal, ez is zsákutca lesz. Az is volt. Ő úgy látta, hogy a kérdés rövidesen megint időszerűvé fog válni, és legyen akkorra már egy elképzelés. (Fodor Imre, 1937, Marosvásárhely)
Az elképzelések megvoltak hát, s a vélt út is: kijuttatni az emlékiratokat az ENSZ-ülésre, ott előtárni azt a háború utáni helyzetért felelős testületnek. És azelőtt szinte természetes volt, hogy minden út az erdélyi Rómába, Gyulafehérvárra vezetett, Márton Áron püspökhöz, az erdélyi magyarság legnagyobb egyéniségéhez, élő lelkiismeretéhez. A tiszta emberhez, akinek tisztaságát még ellenségei sem vonták kétségbe. Mind Dobai István, mind Fodor Pál akkor bukott le, akkor került a szekuritáté kezébe, amikor felkeresték Márton Áront. Ezt még megengedte a hatalom, hiszen Márton Áron ellen is kellett a ,,terhelő dokumentumokat" gyűjteni.
Olyanszerűek ezek a vélemények, hogy vagy egyénileg vagy a testületeknek számított a véleménye, és ezek között a végén nem volt, aki Márton Áronnal beszéljen, hát menjek én. Jól ismertem Márton Áront, már azelőtt jártam nála, még a forradalom előtt, és szóval Márton Áronhoz elviszem én. Ez volt március 20-án, és hát... (Dobai István, 1924, Nagyvárad)
Jöhetett és jött is a megtorlás. Dobainak és csoportjának, s jött Fodor Pálnak és mindenkinek, aki tudott az általuk végzett munkáról, kidolgozott tervről. Mert hogy is tűrhette volna el a hatalom, hogy az erdélyi magyarság nemzetközi fórumhoz forduljon az ő problémáival? Hiszen boldogságban éltünk, a legnagyobb boldogságban, mely a történelem során ráragyoghatott az emberiségre. Építhettük a szocializmust, hogy megteremtsük, megteremthessük a majdan virágzó kommunizmus alapjait, mely itt, Románia területén csak a trikolór színei alatt volt elképzelhető. Akkor már elkezdődött a parasztság beterelése a ,,boldog életbe", a kollektív gazdaságokba, már készen állt a rabszolgarend modellje, ahol a legnagyobb bűnnek számított ellentmondani a mindentudó és mindent látó, legtökéletesebb hatalom akaratának. És még ennél is nagyobbnak, ha gondolkodni mertél. És ha népedért akartál tenni valamit. Ők ezt akarták, s kis híján életükkel fizettek ezért.
Amikor Márton Árontól hazafelé jöttem Gyulafehérvárról, ’57 március 20-án letartóztattak az állomáson, és a szekuritátéra vittek, egyszer hat hónapra, aztán pedig háromszor vagy négyszer visszavittek újabb és újabb vizsgálatokra, háromszáz napot voltam a szekuritátén. Halálos ítéletet kértek, ha jól tudom, háromszoros életfogytiglanra ítéltek. Kény­szermunkára. Hát ez nem érdekes, ha nem végzik ki az embert, én jogász vagyok, tudtam, mi van... (Dobai István)
És a rendszer dühöngővé vált. Elindultak a fejvadászok. Fejüket kellett venni azoknak, akik egy kicsit fölébe emelkedtek az átlagnak.
Ugyanazon éjszaka tartóztatták le Páskándi Gézát, Dávid Gyulát meg engem. Jöttek a vádak. Az a memorandum, amit ismertettek ott, az egyetemen... Kikerült külföldre. Megvolt a kapcsolatunk. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyó­szárhegy)
És azoknak is, akik esetleg valamikor fölébe emelkedhettek volna, legyenek azok akár tizenéves gyermekek. Mert ugye a boldogság birodalmát nem lehetett, nem szabadott megzavarni. És ami azután következett, azt a történelem szégyenének is nevezhetnénk. Amikor a börtönök megteltek kínzásra, megtorpanásra kiszemelt tízezrekkel, s amikor ,,az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak haraggal!"
Ötvenhat ébredését a terror újabb, ebben a szörnyű korban nehéz len­ne leírni, hogy ,,sohasem látott" dühöngése követte. Mert a módszerek már megvoltak, itt, ezen a földön szabadon lehetett agyon­verni, agyonlőni em­bereket, akár ítélet nélkül is. És ítélet? Mit számított az! Lehetett gyártani szükség esetén tonnaszámra is. Nem kellett ahhoz sem tény, sem ok, sem semmi. Csak szándék és utasítás. Ami­ként a vádanyagot is lehetett gyártani. Az Igaz­ság volt az, ami legkevésbé érdekelte ama hatalom urait.
A cél — letörni a szabadság akarásának még a gondolatát is, belefojtani a szót és a szuszt is azokba, akik a nemzetükért akartak tenni bármi keveset is — szentesítette az eszközöket.
Oda voltam bilincselve, s úgy ütött. Csinálta azt is, hogy kitépte a két kicsi lábujjam körmét. Mikor a fadarabot beverte a fülembe. Olyan is volt, hogy önmagát hergelte... Tizenkilenc csonttörésem volt. Rájöttem arra, hogy az egészet mondvacsináltan fogalmazták meg, neveket tettek be ártatlanul. Nagyon jól tudták az írást is utánozni... Bevittek a tárgyalásra... Ott volt Várhegyi, Demény, Kiss Kálmán... Én akkor voltam azon a tárgyaláson, a bíróság elrendelte az orvosi kezelést, s akkor engem elvittek Văcăreşti-be, a rabkórházba, ott hónapokon át kezeltek, akkor vissza a börtönbe... A szüleim, édesanyámék fellebbeztek. Bukarestből is kijöttek, az már nem a régi bíróság volt... Nagy Tibor, a kolozsvári ügyvéd, amikor kezdett védeni, hogy elvtársak, politikai dolgok, olyan a vérmérséklete, a bíró rászólt: Felhívom a védelem figyelmét, neki is biztosítunk egy cellát Szamos­újváron. Rá volt írva a dossziéra, hogy kinek mit kell adni, és azt fent, Bukarestben döntötték el. Oda mentek a szálak, ezek eszközök voltak, pribékek. Én kereken és pontosan öt évet voltam a szamosújvári börtönben... (Bartis Ferenc)
Aztán elszedték a szemüvegemet, mindenütt nekivitt a falnak, valahogy legurultunk a pincébe, ott a betegekkel ugyanabban a kabinban, s azt mondja, Ia scoateţi scaunul! Vegyem ki a széket. Mikor vettem ki a széket, azt mondja: Mi van, meg akarom ütni? Úgy pofon vágott, hogy annál nagyobb pofont azelőtt soha nem kaptam. S akkor a falnak állított, s rám öntött egy veder vizet, úgyhogy már másnap nagyon de nagyon rossz állapotban voltam, másnap reggel már reszkettem, már gyomorgörcseim voltak, már nem tudtam józanul gondolkozni sem a félelemtől, és a fázástól sem, főleg az idegességtől. Ilyen körülmények között aztán felvittek egy cellába, ott voltam vagy két órát, ott találkoztam az első politikai fogollyal, hasonlóképpen, frissen megverve éppen úgy, olyan gyenge állapotban. Alig mertük egymásnak a nevünket elmondani, gyanakodtunk egymásra, s akkor már a kihallgatáson az a szöveg hangzott el, hogy félre voltunk vezetve mi, fiatalok a reakció által, s amit ők évekig építenek, mi pár nap alatt tönkretesszük, meg ilyen szövegek. (Lay Imre, 1938, Brassó)
De akkor már olyan fáradt voltam, hogy elmentem, s lefeküdtem. Lefeküdtem egy vasrácsra, mert nem volt szalmazsák. Takaróm se volt, úgy átfáztam reggelre, hogy a hónom alatt is hideg volt. Mondom a társaimnak, nézz oda, én is lefeküdtem... Ha lenne élelmem! Ha lenne ruhám! Kapnék rendes ágyat! Közben én nagyon erős voltam, tornásztam, atletizáltam, erős voltam. Addig. De nem kapok semmit, csak akkor, amikor már minden késő lesz. Ez volt novemberben, a következő év márciusában megállapította Cserna Feri orvos, rabtárs, hogy ez tébécé s tüdőgyulladás, már akkor nem tudtam se beszélni, semmi, járni még kevésbé, feküdtem a vasrácson, és... és... nahát — úgy tűnt — mentség semmi. (Dobai István)
Az őrök azt mondták, hogy ti nem azért vagytok idehozva, hogy életben maradjatok, hanem hogy megsemmisítsünk. Ez a megsemmisítő osztály. Kb. 1430-an voltunk átvíve, és ebből fele, ha életben maradt. A többiek meghaltak... (Kelemen Imre, 1935, Szováta)
Hát így. A pokol útjai szinte kimeríthetetlenek voltak. És a bűnöd az volt, hogy nem voltál bűnös. Vagy még egyszerűbben, hogy embernek születtél. Embernek, s esetleg magyarnak is.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a december elsejei parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 1394
szavazógép
2010-10-26: Sport - :

Sport

Diákolimpia
A városi iskolák atlétáinak megyei döntőjével folytatódott a Diákolimpia.
2010-10-27: Máról holnapra - Farkas Réka:

A politikum bukása

Amilyen a kormány, olyan az ellenzéke — ez az állítás ugyancsak jellemző napjaink Romániájára. Oldalakat tölthetünk meg a jelenlegi hatalom ballépéseivel, listázhatjuk hiányzó intézkedéseit, és sorolhatjuk mindazt, amit elrontott vagy nem tett meg. Vitathatatlanul felelős az igen mély gazdasági, szociális válságért, társadalmi rétegeket haragított magára, az utcai tüntetéseken eluralkodó düh és harag jelzi az elkeseredés fokát, no meg azt, sok millióan szeretnék látni a Boc-kabinet bukását.