Gaz verte fel a műhelybe vezető utat

Leépülés, sorvasztás
— 1985-től tizenkilenc éven át dolgoztam a cégnél. A ma­gánosításkor, 2001-ben 140-en voltunk az egész megyét átfogó vállalatnál. Pár hónapra rá Erdély Ede tizenhét embert elhelyezett innen Kéz­dire, naponta kellett volna ingázniuk. Nyil­ván azért tette, hogy ne kelljen ún. tömeges elbocsátáshoz folyamodnia, menjenek el az emberek "önként". Nem is vállalta senki az ingázást — ott ráadásul nem is lett volna munka számukra —, mind otthagyták a céget. Nagyon kevesen maradtunk Szentgyörgyön. Én azért, mert karbantartással, szállítással foglalkoztam, enélkül nem lehettek meg. Voinescu lett az igazgató.
— Nem Gheorghe Preduţ?
— Ő akkor már bajban volt, mert valami gépek nyilvántartása körül szabálytalanságokat találtak, és adócsalás gyanújával perbe fogták. Azokat a csavargyár vásárolta volna meg, és felújítva a Comcerealon keresztül — mindkettő az Erdélyé volt — használták vagy adták volna tovább, de már Kézdin leállították a dolgot. E perben engem négyszer is tanúnak idéztek be Buhuşi-ba, Bákóba hordtak fel, ma sem tudom, véget ért-e azóta. Nos, 2003-ban Voinescu is jobbnak látta, ha távozik. Nem lehetett kijönni a tulajjal. Akkor nevezett ki engem adminisztrátornak Voinescu helyett. Kije­lentette, Kö­vesdi Istvánra mint silófőnökre nincs is szükség, én az irodában úgyis csak aláírok, rendezzem azontúl a silót is. Nem is lett volna baj. Szerződésünk volt a kenyérgyárral, ők hozták Magyarország­ról a búzát, mi leürítettük, rostáltuk, tároltuk és visszaadtuk, autóval elhordták a szentiváni malomba. 1800 tonnát először és 1200-at másodszor. De vásárolt Erdély búzakorpát is Buzău környékéről, azt a vízszintes raktárban tároltuk. Vett 500 tonna kukoricát Brăiláról. De volt napraforgó-utótermék is, ami a sajtolás után visszamarad, és szója. Ellen­keztem, mert azok olajosak, és a csöveken nehezen folynak le, de nekem nem volt szavam. Azelőtt sosem tároltunk ilyesmit, persze. A kukoricával azért gyűlt meg a bajunk, mert a kiváló minőségű anyag több hónapon át benn állt, és megszáradt. Amikor ki kellett adni a kézdivásárhelyi keményítőgyárnak, amíg a csöveken körben fölment a silóhoz, hogy az autóba jusson, sok szem összetörött. A gyárban pedig a törött szem idegen szemnek számít. Elutasították. Mondtam Erdélynek, az a baj, hogy ha annyi csövön és rostán átengedjük, a száraz szem összetörik. Nos, megpróbáltuk aztán pótkocsival felszállítani, ott csak átrostáltuk, és a gyárban meg voltak elégedve. Erdély akkor nem kért bocsánatot ugyan, de elismerte, nem én vagyok a hibás. Ez ment 2003 vége feléig. Akkorra már csak tízen maradtunk az egész cégnél, mert a baróti és a kézdivásárhelyi részleget eladták, a borosnyóit bérbe vették. Erdély kezdte hangoztatni, hogy be fogja zárni a céget. Főnök, mondom, forgalmazzuk ezt a búzát, olyan jól megvagyunk, abból meg tudunk mi tízen élni. Nem, szó sem lehet róla, be kell zárni!

Önfelszámolás
A céget végül csődeljárás számolta fel. Hogyan? — kiderül az alábbiakból.
— Nem írta elő a szerződés, hogy mennyi ideig kell az embereket megtartania?
— Nem tudom, de nem számított. Márciusban végül bezáratta. De az én nevemen volt a sok áru. Admi­nisztrátorként nem tudtam volna eljönni, visszarendeztek irodafőnöknek, hogy munkanélküliként eljöhessek. De csak papíron, mert a termény még benn volt, azt meg kellett őriznem, nehogy vénségemre engem is bezárjanak. Három és fél hónapon keresztül mindennap bejártam tiszta egyedül. Minden fizetés nélkül, persze. Augusztus közepe tájt aztán szóltam a végrehajtónak, tegyen valamit, hogy szabaduljak. Ő akkor közbelépett, és Erdély Szépmezőről kinevezett valakit, akinek átadtam, ami még benn volt, úgy szabadultam augusztusban.
— Szóval, a cég nem ment volna magától csődbe?
— Nem. És nem volt semmi adósságunk. Az akkor lett, amikor ő már nem fizette, amit kellett. A raktárak tele voltak. Amikor kezdte emlegetni, hogy bezárja, akkor persze szóltam, akinek lehetett, addig vigyék el, amijük van, amíg van, aki kiadja.

Belebetegedtek
— Utóbb hallottam, Caracalban elítélték, egy évet ült is volna. Egy évet: ennyi volt az egész. Nemrég találkoztam vele. Cirkusz táborozott Szent­györgyön, s az a terület a Plus Áru­házzal szemben, ahova a cirkusz települt, állítólag az övé volt egy ideig. S jött, hogy a cirkuszistáktól felvegye a pénzt. Akkor találkoztunk. Ő is meglepődött, én is. Jól néz ki, mondom. Jól vagyok, azt mondja. Nem volt egyéb mondanivalónk aztán egymásnak. Olyan 38 éves lehet most, Brassó­ban szép villában lakik, egyszer arra jártunkban mutatták nekünk.
— A csavargyár, a szépmezői farm, az uzoni szeszgyár, a gabonaraktár — ezek csődje fűződik a nevéhez, és munkahelyek ezreinek a megszűnése. No de elbocsátás volt-e az önöké? Kapott-e valami kárpótlást, végkielégítést?
— Végkielégítést? Se én, se más. De ki merte volna beperelni? Nem félt az senkitől. Mintha valaki nagy ember állt volna a háta mögött. Nem is tudom, benne volt-e a szerződésben az öt év, és hogy mi lesz, ha korábban elbocsát. Amikor innen is elszivárogtak az emberek, én sem tehettem mást, el kellett jönnöm... De nagyon megviselt. Belebetegedtünk sokan. A gabona mindig állami monopólium volt, s abban reménykedtünk, az is marad, és onnan mehetünk majd nyugdíjba. Nem sikerült, ez lett belőle, utcára kerültünk. Egy kolléga elsírta magát: Te, hány munkatársat ünnepeltünk szépen meg, amikor nyugalomba vonultak, s mi né, hogy jártunk: lapátra tettek...

Van-e szükség rá?
Kérdem, akit lehet: ama kihasználatlanul álló tárolófelületekre lenne-e ma szükség, vagy megérdemlik sorsukat? A raktárak szakszerű kihasználására gondolok, és arra, hogy a mezőgazdaság honi átalakulása, mai viszonyai közt a megyében tudnák-e eredeti céljuknak megfelelően kiaknázni eme épületeket.
Szőke György szerint:
— Kettő talán burgonyaraktárként működik, tudomásom szerint egyikben juhokat is tartanak. Gabo­naraktárként akkora kapacitást, mint korábban, nem lehetne üzemeltetni, de kisebb mennyiségek számára okvetlenül szükség lenne rá. Gazda­ságos kihasználásához azon­ban alighanem szövetkezeti formát kellene létrehozni, melyet a kilencvenes években mi is megkíséreltünk. Létez­nek nagygazdák, nagy­termelők, akiknek valamilyen formában csak tárolniuk kellene a gabonát, s vannak kisgazdák, akik csak fájlalják a magtárak hiányát. Belátják, ilyen formában, feljavítva piacot is könnyebben kapnának. A takarmánymalmok még működnek az országban. Amíg disznó-, tyúk- és tehénfarmok vannak, addig a táp is kell. Szóval, kisebb kapacitással, szövetkezeti formában fenn lehetne tartani, azt hiszem.
Szőke György úgy tudja, a felszerelés még használható, a berendezések egy része új, mások régiek, de használhatóak voltak.