Mintha csak itthon lennénk, de kis idő múlva egy portugál, majd egy brazil, végül egy finn csoport csatlakozik. A negyvenes kör lassan százötven emberre bővült, és már nem egészen tudjuk követni, melyik nemzet tanítja a játékot. És még kezdetét sem vette a dzsembori!

Negyvenezer ember elsőre nem is hangzik olyan soknak, de tegyük hozzá, hogy a világ 158 országából voltak résztvevők — gyakorlatilag minden olyan országból, ahol a rendszer nem tiltja a cserkészetet —, a világ minden vallása, bőrszíne, felfogása képviselteti magát, ráadásul mindannyian hasonló értékrendre tettünk fogadalmat (ezért volt lehetséges az is, hogy az egész dzsembori alatt semmilyen rendbontásról nem hallottunk).

Az utcán — mert egy negyvenezer fős táborban szükség van utcákra is — bárkivel szóba állhattál csak azért, mert érdekes volt az egyenruhája vagy a viselete, vagy mert szépen mosolygott, vagy semmilyen különösebb indok nélkül megkérdezhetted, honnan van, és ha mondjuk észak-afrikai köztársaságot válaszolt, akkor magyarázhattad neki, hol is van Erdély, vagy ha Csehországot, akkor máris kacaghattál a szemébe: Svejk. Trinidad és Tobago többé nem a focizók senki földje (akiken az előző világbajnokságon kacarásztunk), hanem egy jópofa emberke, a németek nem a világháború kirobbantói, hanem vidám figurák ördögi ötletekkel... És lassan az egész világ nem ködös előítéletek halmaza, hanem személyes kapcsolatok sűrű fonadéka...

A program? Kaland és tapasztalat. Kaland: óriástrambulin, és sziklamászás minden szinten, vitorlázás, búvárkodás, akadálypálya.... de nem föltétlen látványos dolog, hanem például szerencsés esetben csocsózhattál olyan emberkével, aki egy szót nem beszélt idegen nyelven, és soha életében nem látott csocsót, de mégis mindenkinél jobb volt. (Hogy aztán, amikor valahogy sikerült kapcsolatba lépni vele, kiderüljön, hogy szudáni.) Vagy nagyot beszélgethettél egy svájcival arról, hogy náluk bizony iskolába járnak ilyenkor a diákok.

Tapasztalat: kipróbálhattunk minden vallást, meditálhattál, leírták a nevedet kínaiul, szkítául, arabul, dobolhattál a buddhistákkal, táncolhattad bármelyik nép tradicionális táncát, ehettél bármelyik nép szájíze szerint, játszhattál japán társasjátékot, festhettél ősi török módszerekkel, vagy festettek a bőrödre hindu hennát, elbeszélgethettél zsidó rabbival, vagy megismerkedhettél jótékonysági szervezetekkel. (Ez elsőre unalmasan hangzik, de próbáltál valaha tolószékben kosárlabdázni?) Nekem egyik legszebb élményem az volt, amikor elbeszélgettem egy buddhista szerzetessel, és utána részt vettem a buddhista szertartáson. Ekkor már mindenféle előítéletet levetkőzve egy szempillantásig buddhista lehettem.

Egyszerre jelentettek kalandot és tapasztalatot a vendégvacsorák, amikor egy másik néphez mentünk vacsorázni (vagy ők jöttek hozzánk), és amellett hogy, kiderült, igazából nekünk megy a legjobban a főzés, sok érdekes tapasztalatra tettünk még szert. Érdekes volt, hogy a legvallásosabb népek is csak evés előtt imádkoznak — velünk ellentétben —, de nem csak ilyen apróságokra terjedt ki a figyelmünk. Egy-egy nagy beszélgetésre is sor került, például az Egyesült Államokban élő cserkészekkel, rengeteg előítéletem ellenére pozitív benyomást keltettek. Úgy érzem, évekig kellett volna járnom a világot ahhoz, hogy ennyire megismerjem, és — ami ennél is fontosabb — érezzem, hogy mennyire értékes az, amit otthonról hozok (mint magyar cserkész, mint erdélyi székely, mint európai, mint keresztény), de mennyire érdekes és értékes az is, amit más hoz otthonról.

Felemelő érzés volt nap mint nap magyarázni a járókelőknek, hogy a székely kapu háromszéki specialitás, és hogy a kopjafa eredetileg fejfa volt, felemelő volt látni az elismerést és a csodálatot az emberek szemében, ahogy leszálltunk a színpadról egy rövid néptánc után, és elmondani hogy ez bizony székely ruha...

Mint cserkész is rengeteget kaptam. Negyvenezer olyan ember, aki testvérének tekinti a másikat egy helyen, ritka. Érdekes volt megismerni minden egyes szövetség egyenruháját, szokásait. Felemelő volt egy pillanatig elidőzni Bronsea szigetén, ahol ezelőtt száz évvel Bi-Pi az első cserkésztábort szervezte húsz fiúnak, elindítva ezzel a cserkészmozgalmat...

Utoljára hagytam a ceremóniákat, mert ezt a legnehezebb megfogni. Másfél órára volt szükség csak ahhoz, hogy a negyvenezer ember összegyűljön. És bár az előadások is nagyon ötletesek voltak — egyik legmeghatározóbb élmény volt Bi-Pi unokáját látni —, mégis az a pillanat csalt sok ezer ember szemébe könnyet, amikor együtt fogadalmat tettünk. Mindannyian a saját nyelvünkön mondtuk a fogadalom szövegét, mégis mind együtt voltunk... És az sem semmi, amikor az előadás végén egy rengeteg emberből álló, táncoló vonatba keveredsz, előtted egy chilei, mögötted egy brazil, és lassan azt sem tudod, hol vagy éppen a kavargó tömegben...

És most elmondhatnám, hogy felejthetetlen volt, és hogy elmondhatatlan, és hogy óriási megtiszteltetés volt az erdélyi magyar cserkészetet először képviselni, és benne lenni az eddigi második legnagyobb magyar kontingensében (vagy akár azt is: büszke vagyok arra, hogy országunkból több volt a magyar, mint román nemzetiségű résztvevő). Előadhatnám, hogy a világ nagyjai is figyeltek az eseményre: Vilmos herceg nem csak megnyitotta a világtalálkozót, hanem előtte tartott egy fogadást, ahová közülünk is bekerültek cserkészek, de a pápa is küldött nyílt levelet, jelen volt a svéd király, és természetesen még rengeteg ország nagykövetsége. Szavalhatnám, hogy ez volt életem legtanulságosabb, -szebb, -meghatározóbb, -bulisabb tizenkét napja, de ezekkel csak közelítem a lényeget. Megfogni nem lehet. Talán azért, mert negyvenezer ember vitte haza...