Volt a világon egy király, annak három lánya. Kiküldte egyszer az erdőbe földiepret szedni. Megmondta nekik: aki leghamarabb teliszedi a kosarát, annak vesz legszebb ruhát.
A legkisebb lány volt amúgy is a legszorgalmasabb, hamar teliszedte a kosarát. A két öregebb alig szedett valamit, mással töltötték az időt. Amikor észrevették, hogy húguk nyerte meg a versenyt, elöntötte őket a rossz irigység. Azt mondja a legöregebb halkan a középsőnek:
— Mit szól majd apánk, ha látja, hogy ilyen keveset szedtünk? A húgunk meg teliszedte a kosarát! Majd megkérdezi: mit csináltunk? Mit felelünk? Hogy ki ne kapjunk, üssük agyon inkább a húgunkat. Otthon azt mondjuk: elveszett az erdőben! Kerestük sokáig, azért is nem tudtuk teliszedni a kosarunkat, azért jöttünk ilyen későn haza.
A középső lány nem akart beleegyezni, de a legöregebb végül mégiscsak agyonütötte a szegény legkisebbet. Azután elásta. Otthon az apjuknak azt hazudták, hogy a kis húguk elveszett az erdőben, keresték mindenfelé, de nem találták, azért is nem szedhettek a nagy kereséstől elég epret, rájuk esteledett, alig tudtak ők is hazajönni!
A király igen nagyon sajnálta a kislányát, bánatosan megsiratta, ő volt a legjobb a lányai közt.
A szegény legkisebbik királylányból pedig ott künn, az erdőben jávorfácska nőtt.
Tavasszal juhász legeltetett azon a tájon. Amint egyszer a jávorfácska felé ment, gondolt egyet, levágott róla egy ágat, és furulyát csinált belőle. Mindjárt meg is próbálta, belefújt. De a furulya mindig csak ezt szólta:
Fújjad, fújjad, juhászlegény!
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.
Arra ment egyszer maga a király is, hallgatta, hogy mit mond a furulya. Mindig a kislányára gondolt. Most az jutott eszébe, milyen rejtelmesen tűnt is el az ő kislánya az erdőben. Megkérdezte a juhászt, hol vette a furulyát.
Felelte a juhász:
— Itt vágtam az erdőben.
Gondolt egyet a király:
— Add csak ide azt a furulyát.
A juhász odaadta a furulyát. A király a szájához vette, belefújt. S a furulya most ezt szólta:
Fújjad, fújjad, királyatyám!
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.
Megvette a király azon nyomban a juhászlegénytől a furulyát, hazavitte, odaadta a feleségének, hogy fújja meg az is. Mikor a királyné fújta, ezt mondta a furulya:
Fújjad, fújjad, királyanyám!
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.
Hallgatják mindketten, hogy mit mond a furulya. A királyné már régóta abban a hitben volt, hogy többet tudnak a lányai a kis húguk elvesztéséről, mint amennyit mondanak. Behívatja hát őket. Ahogy belépnek, a királyné odaadja a kisebbik lányának, hogy fújja meg a furulyát. A furulya azon nyomban elkezdi:
Fújjad, fújjad, rossz nénécském!
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.
— Most fújd meg te — mondta a királyné a legöregebbik lányának. De bizony az már nem akarta. De nem térhetett ki. Kezébe nyomták a furulyát, meg kellett fújnia. Alighogy megfújta, a furulya máris elkezdte:
Fújjad, fújjad, én gyilkosom!
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.
A gonosz testvér kiejtette kezéből a furulyát. Aztán térdre csuklott, úgy szánta-bánta bűnét, s rimánkodott kegyelemért.
De a király rögtön kiparancsolta a házából, a fővárosból, az egész országból azzal, hogyha visszatér, a fejét veszik.
Az erdőben nőtt jávorfácskát pedig nagy gonddal kiásatta, és az ablaka alá ültette.
(Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese)
