Sok mindent nem tudunk megmondani, de jó, ha látjuk legalább. Aztán jönnek öreg-öreg tudós bácsik, és mindent úgy megmagyaráznak, hogy még ők maguk is alig hiszik el, mennyi mindennek nevet s értelmet adtak.
Én most nem tudom, mennyi idős lehet ez a kislányka az ablakom előtt úgy tíz méterre. Nem is olyan fontos azt tudnom, hatéves vagy már éppen hét. A legfontosabb az, hogy az ablakom a játszótérre nyílik. Sokszor gondolok arra, hogy így nyílik rá a tavasz a világra minden áldott esztendőben, ahogy apró gyerekekre a napsütés ezen a gyermektanyán.
Most ez a kislány ott ül a hintán, fogja a két láncot mozdulatlan. Na, ez már ismét olyan látvány, amit nem értek! Hiszen ő az egyik repdeső szervező pillangója a sok játéknak. Hányszor néztem, ahogy bújócskázni tud másik két kicsivel egy hársfa körül!
Most itt ül, és fejét kicsit jobbra hajtva gondolkodik egy szál magában. Nincs szomorúbb látvány annál, amikor egy eleven vízitündér vagy erdei manó megszomorodik egymagában. Estefelé van, és mintha véletlenül, mint máskor is, megszólítom.
— Mit csinálsz ott?
Rám néz, kicsi arca nem rózsaszín, nem nevet.
— Hintázok.
— De hiszen meg se mozdul a hintád!
— Most nem szállok. Azt nézem, amit álmodtam.
Na, hány tudós kell ide, hogy megértse: mit álmodott és mit néz most az égen ez a kislány? Már nem is faggatnám, nem zavarnám, de ő folytatja a szinte már lombtalan fák között.
— Fenn voltam a felhők között, azt álmodtam, ott jártam, kerestem a tavaszi virágokat meg a madarakat. Nem tudom, hol lehetnek, és álmomban is hiába kerestem.
Kis fejét ismét félrebillentette, és a házak fölött elhúzó fellegeket nézte. Én arra gondoltam, hogy mint okoskodó felnőttnek, valahogy meg kell segítenem gondjaiban ezt az ibolyacsokornyi kislányt, aki nem éri utol a tavaszt az égen.
— Szerintem minden a helyén van. Mert ugye megjelentek a boglárkák rögtön a gólyahír után. A sárga szín a gólyahíré. De sietett utána a gólya is, ott a fészkük, látod? Rendben s ügyesen megtalálta a helyét a cickafark, aztán megjött a bíbic. És amikor lenn voltatok szüleiddel a vízi világban, hát ott láttad a kanalas gémet. Hogy annak milyen csőre van! És megjelent a tavaszon a kárókatona, ma sem tudjuk, miért lett katona belőle, elég lett volna a káró név is neki, szokta mondani. És egyébként is nincs neki egyenruhája, csak az a tollazat, amit visel hétköznap, ünnepnap. Na, hová lettek?
— Hát ez az, hová? Nézem, elmentek.
— De nem mentek el ám búcsú nélkül! A bölömbika mély hangon búcsúzott. Azt mondotta, hiába fogták rá az emberek, hogy ő bika, mert ő egyszerű madár, és tavaszig haragjában nem fogjuk látni. És itt van a fogoly madár! Miért adtak neki ilyen szomorító nevet, hogy fogoly? Hiszen szabad madár, akár a többi. És emlékszem én, hogy az imádkozó sáska valóságosan imát mondott, amikor elbújt a hideg elől. Csak azért mondott imát, hogy megnyugtassa a gyerekeket: visszajövök ám!
— És a pillangók?
— Ó, azok nagyon kedvesek voltak egész nyáron. Elmentek a nevük után.
— Ezt én még nem értem, mert kicsi vagyok.
— Onnan kapta a nevét, ahogyan ő él. Mert ugye hol itt, hol ott libben, elillan, amolyan illangó kicsi élet. És selymes, pihés. Na, a gyerekek összeragasztották a két szót, az illangót meg a pihét, és lett belőle pillangó.
Azt már nem mondottam ennek az őszbe beleszomorodó, tavasztól őszig repdeső kislánynak, hogy éppen róla is kaphatta, vagy valamelyik hasonló kislányról a nevét a pillangó. Most már elindította a hintáját, egyre magasabbra szállott a naplemente rózsaszín aranyában. Még annyit kiáltott le a magasból: látom a pillangót, a fecskét meg a gólyát.
— Üdvözlöm őket — kiáltottam fel az ő magasába. — Mind visszajönnek a gólyahírrel, meglátod! Most keress ott fenn őszi kikericset!
Én odébb mentem, ő eltűnt hintástul a fák fölött, valahol az égen.
