Épp ezért tekintjük e napot a reformáció kezdetének, mint ahogyan azt a szászországi evangélikus egyháztanács 1667-ben elrendelte, s azóta a protestáns világ is átvette, legyen szó nem csak lutheránus, hanem református, unitárius, anglikán vagy más, megreformált felekezetről. Gyűjtőszóval protestánsoknak nevezzük a reformáció híveit. Ez abból adódott, hogy az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen a reformáció hívei felléptek V. Károly császárnak a vallásszabadságot korlátozó intézkedései ellen, tehát tiltakoztak, idegen szóval: protestáltak.
A reformáció emléknapja Luther nevéhez kötődik, de a radikálisabb reformátor Kálvin János volt, aki születésének 550. évfordulóját tavaly ünnepeltük, s követői a kálvinisták, azaz reformátusok. Külön büszkeség erdélyiek számára, hogy az unitárius egyházat itt alapították. Születésnapját az a határozat jelentette, melyben a híres-nevezetes tordai országgyűlésen 1568-ban a világon először kimondták a vallásszabadságot.
A reformáció nem állt meg 1568-ban, közel fél évezrede zajlik, volt időszak, amikor igen harciasan követői mártíromságra jutottak, kivégezték, gályarabságra juttatták őket, megkínozták, folyt az ellenreformáció, de a folyamat nem állt meg. Ez kihatott a római katolikus egyházra is, melynek kebelében szintén elkezdődtek a reformok, s mai napig tartanak. Sőt, a keleti keresztény egyházaknál is tapasztalható az enyhülés, de az már, mint az ortodoxia kifejezés sugallja, merevebben történik.
Hogy a reformáció nem állt meg, mutatja az is, hogy tavaly megszületett az egységes magyar református egyház alkotmánya.
S a folyamat nem áll le, tart a végtelenségig, Kálvint idézve, szüntelen reformációról beszélhetünk. Az egyháztól eltekintve, folyamatos reformációra van szükség társadalmi-politikai, sőt, családi, egyéni életünkben is. A jó példát az egyház szolgáltatja. Felül kell vizsgálnunk cselekedeteinket, belátnunk vétkeinket, s folyamatosan reformálnunk, javítanunk életünket, magatartásunkat.