S a kételkedő hitetlenség láttán még hozzáfűzte: Ott van a fülei (magyarhermányi) vasgyár, nem kérek többet, csak egy forintot, amellyel odautazzam. Csodával ha­táros módon — a csoda a megfeszített munka eredménye volt — napok múltán már Sep­siszentgyörgyön volt a két hatfontos ágyú. November 27-én végezték az első próbalövéseket. Az ágyúk beváltak. A 30-án lezajlott, Földvár, Hidvég és Árapatak körüli csatákban vetették be első ízben őket Puchner generális nem kis meglepetésére és aggodalmára. Különösen erkölcsi hatásuk volt felülmúlha­tatlan. 1849 márciusában a Sepsiszentgyörgyre látogató Bem tábornok honvéd őrnaggyá nevezi ki Gábor Áront. Ezt később Kossuth is megerősítette, s kinevezte őt a ,,Székelyföldi Tü­zérség igazgatójának". 1848 novembere és 1849 júliusa között vezetésével Székely­keresztúron még hatvannégy ágyút öntöttek. Ez a teljesítmény példátlan, ha számba vesszük, hogy az osztrák és az orosz haderő együttesen százhúsz ágyút vonultatott fel.
Áron nem érte meg a szabadságharc végét, 1849. július másodikán a kökösi csatában egy ágyúgolyó a fél mellét és a bal karját leszakította. A siker reményében, győzedelmesen halt meg. Uzonban földelték el ideiglenesen, de szülőfalujába, Bereckbe a csata miatt nem szállíthatták el. A hazaúton, Eresztevényben — ilyen helynév sincs már, csak a névszótárban — az út menti temetőben földelték el a muszka s a porosz bosszúja elől.
Az idő múltával a mitikus, messianisztikus szabadságvárásban mesealakká, legendává terebélyesedett.
Háromszéken az eresztevényi temetőben a sírt, ahová elhantolták, a császári ellenség lovakkal tapostatta meg. Sajnos — állapította meg Peregrinus —, még ma is vannak helyek, ahol nem becsülik többre egy másik nemzet halottjait...
Azon a júliusi napon a sír- és nemzetgyalázók nyomán Eresztevény népe az éjszaka beálltával titokban újra felhantolta a sírt. Ezt tette gondolatban most Peregrinus is.
Néhány hónapnyi kedv s hajlam szerinti élet... — elmélkedett utasunk. De micsoda hónapok voltak ezek... — mormolta még, Áron hűvös tekintetében keresve vigaszt a maga bő lére eresztett élete számára. Aztán vigyázzba vágta magát a fiatal őrnagy előtt, katonásan biccentett, majd Sepsiszentgyörgynek vette útját.
Ezúttal sem a város végett ment oda. Egy legenda hívta, amelynek akár részese is lehetett volna, ha sorsa megenged számára egy kis szentgyörgyi kitérőt, s nem kanyarítja útját más irányba. A Sugásba hajtatott, a kertvendéglő nagy fáinak árnyékában álló törzsasztalhoz, amelynél esztendők nyarain át elüldögélt volna a félszárnyú angyalok társaságában, ha sorsa... De bizonyára így történt jól! — vigasztalódott.
Hát ez volt legfőbb oka annak, hogy Peregrinus nem szerette e várost, ellentétben Kós Károllyal, aki, mert szerette, megszépítette. Iskolákkal, lakóházakkal ékesítette, kórházat épített. Épületei, mint kalotaszegi menyecskék fején a párta. A legszebb mind közül a Székely Nemzeti Múzeum. És micsoda értékeket rejt ez a csodálatos épület. Ide menekült a székely múlt csaknem valahány emléke.
A városban a halál felé vivő úton Petőfi is megfordult. Júliájának a település szép fekvését dicsérte. Mások főterének építészeti rendjét méltatták. Hajdan talán méltathatták is, ma már nem tennék. A szocialista építészek alaposan megcsúfolták. Ebben legfeljebb már csak a lova nyergében álló havaselvi vajda, Mihály gyönyörködik.
Jókai erdélyi útjai során négy ízben is eltöltött itt néhány napot. Peregrinus úgy tudja, írásaiban nem maradt nyoma. A romantika hazája kívül esik a városon. Csak a természet engedi, hogy a képzelet felpántlikázza. Izgató színekkel, ízek fűszereivel csak táltosok és rabonbánok társaságában lehet beszélni.
Peregrinus beült a Sugásba, a kertbe, az öreg gesztenyefa alá, és várta, hogy a szomszédos asztalhoz rendre letelepedjenek a kóbor poéták, a léhák és széplelkűek, a vékony csontozatú bátrak, a szelek malmainak harcosai, a szenvedélyes, könnyen meghatódó, ám mégis boldog költők. Az ábrándos lelkűek, akik, ha íróasztalukhoz ültek, lábuk nem érte a földet, de akiknek jöttére egy idő múltán a hangászok is megjelentek, s felhangolták hegedűiket a tücskök. Mindezekre még abból az időből emlékezett a vándor, mikor rövid ideig még Sepsiszentgyörgy volt az erdélyi magyar irodalom kis fővárosa.
Várt, de a hírlapírók álcájába öltözött poéták nem jöttek el. Szárnyas paripáikon messzire lovaltak a Tükrös-arcúak. Helyettük fontoskodó üzletemberek, flaszterlovagok, és izgága, hamisítatlan álhírlapírók telepedtek meg a szomszédos asztalnál. Peregrinusnak ezekkel nem volt vegyítenivalója. Kiitta vinkóját, és sarkon fordult.
Szentgyörgytől nem messze Erdély egyik leghíresebb természetvédelmi területe, a Rétyi Nyír. Tíz négyzetkilométernyi magyar sivatag, ahogyan Orbán Balázs nevezte, a Háromszék Szaharája. Gyönyörű, ezer szálból álló nyírfaligetét az ezeréves haza tiszteletére ültették a székely atyafiak. És száz évvel korábban elültettek itt még kilencszáz szál akácot is. Miből ültetnek ma ezerszáz szálat? Légvárakból? Ke­serűségből? Elsivatagosodott volna a lélek?
Nyár volt, mikor Peregrinus legutóbb ott járt. A szélbarázdák és tavacskák ritka szép növényzete gyönyörködtette. Egyikben fehér, a másikban sárga tavirózsa. Tavasszal itt nyílik a kockásliliom. A boglárkafajoktól sárga, a fecskevirágtól lila a gyep. Ez már a sokadik tündérkert, amely a lélek számára elveszett. De vajon elveszett-e?
Gyergyóba! — csapott a lovak közé. Fel szeretném melengetni a szívemet e szépséges vidéken, amelynek néhány részébe egyébként a századelőn még út sem vezetett. Vad volt, s a szépelgők szemében regényes. E vidéken ered a Maros is, az Olt is. A két testvérfolyó együtt gyerekeskedett, de aztán elmaradtak egymástól, s már csak a Dunában találkoztak.
A nyarak itt dédelgetik a vándort, de a telek kegyetlenek. Amikor a Nemere jeges szele fúj — mesélte Peregrinusnak egyik tréfás kedvű komája — olyan vad hidegek vannak, hogy a székely ember az ölében viszi ki a kutyáját ugatni. A tél hosszan tart, némely esztendőben a havasok egész nyáron őrzik fehérségüket. Búzát vetni haszontalan, de gyakorta még zabot sem arathatnak.
Erre a szigorú vidékre jött Peregrinus a szívét melengetni.
Gyergyószentmiklós főterének virágpompás parkjában a névadó, Szent Miklós szoboralakja fogadja, kezében a főpásztori bot, jelezvén, hogy csupán vándorok vagyunk e világban, s pihenésünk csak akkor lészen, mikor kiköltözünk belőle. Vándorlásuk során a korábban Moldvában megtelepedett örmények a török bosszúja és pusztítása elől Apafi Mihály erdélyi fejedelem idején, 1672-ben itt leltek menedéket. Ez az egyik legősibb keresztény nép katolikus hitvallású, de megőrizték szertartásuk korai jellegét, így mind a görög, mind a római katolikusoktól különböznek. Ők örmény katolikusok. Hitük ápolja származástudatukat.
Peregrinus megtekintette a hajlékot, ahol az örmények istene lakozik, a ritka szép ólomüveg ablakokat, a keresztelőkutat és a szenteltvíztartót, zászlaikat. A módosabb örmények később Besztercére, majd Szamosújvárra költöztek, ahol megalapították az erdélyi örménység központját. A legtöbb örmény viszont a mai napig itt, Gyergyószentmiklóson él, legjobb egyetértésben a magyar őslakókkal.
Peregrinus a Szilágyi Szállóban töltötte az éjszaka felét, mert első részét a kertvendéglőjében múlatta, majd keleti irányban elhagyta a várost. A hegynek kaptatva elhaladt Both vára közelében, amelyet a monda Hiripné váraként emleget, kinek fiai, Domokos és Ábra­hám a vidék legszebb szüzeit hurcolták ide várfogságra. Innen már fenyőerdőn át ereszkedik az út, amikor egyszerre csak előtűnik a majd ezer méter magasságban álló Gyilkos-tó s benne a víz alá került fenyves.
A tó mai nevét Orbán Balázstól kapta még 1864-ben. Korábban Veres-tónak hívták, s csak úgy hemzsegett a pisztrángoktól. E korai elnevezés él ma is a tó román nevében. Korabeli leírások szerint az 1838. január 11-i földrengés nyomán alakult ki, mikor a Gyilkoskő oldaláról az erdővel borított agyagos lejtőtörmelék megcsúszott, s a leomló hegy a Békás és még további négy patak vizét elzárta. De szebb a legenda, amely szerint a székely erdőt temették el itt, s a vízből kiálló fenyőszálak mint kopjafák emlékeztetik a vándort az élet mulandóságára. A kegyetlen ítélet alól maga a tó sem vonhatja ki magát. Egyszer maga is meghal. 1890-ben fő ága még csaknem másfél kilométer hosszú volt, ma már ennek csak a kétharmada, alig egy kilométer. Rendre feltöltődik hordalékkal. A tudós limnológus azt állítja, hogy még e század utolsó felében, a 80-as évekre eltűnik.
Az utolsó magyarral együtt maga is odavész.
Memento mori!
E tudás elszomorította Peregrinust, de lelkének vigaszt is nyújtott. Vigaszt a tekintetben, hogy ha minden mulandó, hát a lassú magyar halál is az, s előbb-utóbb a történelem feledékenységének temetőkertjébe kerül, s nyomában újjáéled a nemzet.
E reménnyel indult tovább a vándor, hogy a közelben megtekintse Európa legszebb szurdokvölgyét, a székely kedélyt s jellemet mintázó tüneményt, a Békás-szorost.
A sziklaszirtek fenyegető súlyának felszíne mögött a patakok fecsegése, a vízesések kis- és nagyharangjainak csengettyűje-kondulása, barlangöbleinek titkos zúgása, az itt élő ember lélekszavának megannyi visszhangja. Amilyen a táj, olyan az ember. Alant a pogány vidék, de fölötte, messzi fölötte a robusztus és méltóságos, majd 1200 méter magasan álló sziklatömb, az Oltárkő tetejében a kereszttel a féltőn szerető Isten hatalmát és szelídségét sugallja.
Peregrinusnál bátrabbakat is elpusztított már a kísértés, hogy felmásszanak a sziklameredekre, az istenfélő székelyek szent oltárára, így hát ezzel nem is próbálkozott. Inkább továbbhajtott, fel a Székelyföld legészakibb csücskébe, a Gyergyói-, a Besztercei- és a Kelemen-havasok ölelésében fekvő medencébe, Borszékre.
Szerette ezt a tájat irdatlan kiterjedésű, nyugtató hatású fenyveserdeivel, megszámlálhatatlan, Európában egyedülállóan bő hozamú gyógyvízforrásainak sokaságával. Orvosságok ezernyi bajra. Már Erdély első fejedelmei is az itteni borkutakból vitették gyógyító erejű fürdővizeiket Gyulafehérvárra. A Monarchia idején fürdővárossá fejlesztették. Vizeit 1806 óta palackozzák. A bécsi, a párizsi és berlini kiállításokon aranyérmeket nyertek, s miután Ferenc Józsefet is sikeresen kikúrálták, a Kaisertől az Ásványvizek királynője címet nyeri el a Borszéki életvize.
Sajnos, a kapzsi igyekezet, hogy forrásainak életadó vizét megcsapolják, s palackba zárják a hegyek cseppfolyós gyöngyét, mára hátrébb utalta a pihenni s gyógyulni vágyók érdekeit. Hajdan, még az államosítás előtti időkben is elegáns villái a suszterfejedelem Ceauşescu alatt lezüllöttek, majd az áldemokratikus új rendszer korában, gazda nélkül, üresen tovább mállottak az időben.
Ma ismét épül az üdülőtelep, s újfent a székelyek kizárásával. Hosszú fekete kaftános, fekete kalapot hordó, nagy szakállú, elégedetten és fontoskodva fel-alá sétálgató közép-keleti gazdagok vásárolták fel a vidék jelentős részét, s csak elvétve akad magyar ember, ki egy évtizedig tartó pereskedés után ,,csak azért is" visszaszerezze nagyszülei immár romokban álló hajdani fényes nyaralóját.
Itt ismerte meg Peregrinus a 32-es villa új tulajdonosát, ,,talpraesett Ildikót", ki egy romhalmaz közepén, immár önmagával is perbe szállva, azon tűnődött, vajon érdemes-e belevágni a halott élesztésébe. Aztán döntött, és munkához látott. Csak azért is. Peregrinus egy éjszakát töltött a még romos, és csak jelképesen villának nevezhető építmény egy hevenyészve helyreállított szobájában. Reggel még egy kirándulást tett a Kerekszékre, megtekintette a jégbarlangot, az ősforrást, bejárta a Hármasliget gyógylápját, a Tündérkertet, majd tovaállt.