Nem tudunk soha levelező viszonyba kerülni a domboldalakban, síkvidéki temetőkben meghúzódókkal. Jobb a fohász, a postaköltséget az ég madarai állják.
A kereszténység előtti egy- vagy többistenes korunkban is megjelöltünk az évben egy napot az eltávozottak emlékezetére. És nem kell sokat gyalogolnunk visszafelé az időben, hogy találkozzunk a visszajáró lelkekkel éjfél körül. De apostolok, pápák, uralkodói dinasztiák egész sora csombolyította pogány európai népek hadát a Kereszt köré, az együttélés és együttérzés, a közös ima jegyében, e halálig terjedő fénymorzsa-időben.
Bonifatius római püspök maga is vállalta a hitek közötti metsző körök lehetőségét, és a pogány ősök ünnepét áthozta a kereszthit irányába, magukat a népeket s hitüket tartva fontosnak. És az elhaltak irány- és példamutató cselekedeteit a jelen számára, ami egykor jövendő vala.
Arccal fordulunk az egykor voltak felé az általuk épített házak, istenházak falai között, magunkért és az eljövendőkért imázva, eleven aggodalomban. És időnk fogytán egyre inkább hiszünk a feltámadásban, amire ígéretet kaptunk.
Ismeretlen számomra az a költő, fogalmazó, aki ezt a négy sort írta:
Kérjük a feltámadókat
csendesen történni.
Legalább a kárhozottak
nyugodjanak békén.
Aki éltében így gondolkodik, beletörődve esendő voltába, az bizonyosan ott lesz majd az utolsó harsonák bűvöletében.
A temetői nyugodalom s emez itteni élet súlyos biztosítéka a jó cselekedet, az építő tevékenység. Aki nem áll az építők közé a földjén s földünkön, annak minden munkátlan nappal kétszeresen lesz kurtább az élete.
Apánk, anyánk s századok csontjain csak virággal s imával, elszántsággal tudunk megállani. És megmaradni, amíg lehet.
