A fejedelmi korszak székely öröksége
Az előző fejezetekben röviden szóltunk az Erdélyi Fejedelemség korának székelyföldi politikai történetéről, miközben igyekeztünk utalni Erdély általános helyzetére is. Említettük, hogy Bethlen Gábor és I. Rákóczi Görgy korát, sőt, egyesek Apafi Mihály idejét is gyakran nevezték Erdély aranykorának, amikor a gazdaság fellendült, s virágzásnak indult a kultúra.
Önként adódik a kérdés, hogy vajon ebből mi jutott a Székelyföldnek, beszélhetünk-e itt is korszerűsödésről, haladásról, valamiféle ,,aranykorról". Kérdésünk, hogy a társadalom radikális átalakulása együtt járt-e azzal, amit fejlődésnek szoktunk nevezni. A következőkben ezekre próbálunk röviden válaszolni.
Erdély társadalma a 17. század utolsó évtizedeiben, az önálló Fejedelemség megszűnésének idején megosztott volt: jelen volt benne a Közép-Európára jellemző nemes-jobbágy képlet, másrészt tele volt sajátosságokkal, különösen a székely és a szász társadalom jellegzetességei következtében. A vármegyékben tipikus feudális szerkezet alakult ki már a 14—15. században. Itt a társadalom csúcsán a nemesség, elsősorban a nagybirtokos főnemesség helyezkedett el, a lakosság nagy többségét viszont a jobbágyság-zsellérség alkotta. A székely székekben viszont a feudalizmus későbbi képződmény volt, s kialakulása a fejedelemség korában, főként 1562 után gyorsult fel. Itt a társadalom többségét a szabad rendű székelység alkotta, a nemességét a primorok rendje s a köznemességhez hasonló lófő rend tette ki. Ugyanakkor a Székelyföld lakosságának több mint egyharmada jobbágyi-zselléri függőségben élt.
A szászok társadalma lényeges különbséget mutat mind a vármegyék, mind a székely székek társadalmától: a többség megőrizte szabad paraszti státusát, de igen jelentős volt a városi népesség aránya is. Nemessége már régen eltűnt, s helyét és szerepét a városi polgárság (patríciusok) foglalta el, illetve vette át. Itt a jobbágyrendszer még kevésbé terjedt el, mint a Székelyföldön.
A Partiumban, amely az önálló Fejedelemség korában váltakozó területi megosztásban Erdélyhez tartozott, a rendiség és feudalizmus tipikus formája alakult ki már a Magyar Királyság idején. Gazdag volt a nemessége, ezért fontos szerephez jutott Erdély helyzetének alakításában.
Végül emlékeztetünk arra, hogy a reformáció következtében átalakultak Erdély s a Székelyföld vallási viszonyai is. A magyarság és székelység nagyobb része protestáns lett (református vagy unitárius), a szászok megalakították saját evangélikus egyházukat, a románok viszont megőrizték görögkeleti, ortodox vallásukat. Erdélyben a jobbágyoknak nem kellett feltétlenül követniük földesuruk hitét. A ritka kivételek közé soroljuk Brassó vidékének csángómagyar jobbágyságát, amelyet a lutheránus vallás követésére bírtak rá.
Ezután vizsgáljuk meg a fejedelmi korszak székely örökségét.
A székely társadalom
szerkezetének változásai
Bár a modern népszámlálások ideje még távol volt, bizonyos katonai és jobbágyi összeírások adatai alapján nem reménytelen a népesség hozzávetőleges számának meghatározására vállalkozni. Erre annál inkább szüksége van a történetírásnak, mivel — amint láttuk — Erdély mind a 15 éves, mind a 30 éves háborúban részt vett, sőt, nem ritkán háborúk színtere volt, s a nagy járványok sem kerülték el, tehát nagy emberveszteséggel kell számolni a Székelyföldön azért is, mert az erdélyi haderő nagyrészt székelyekből állt.
A székelység létszámának alakulásával utóbb Tüdős S. Kinga foglalkozott behatóbban. Szerinte a Székelyföld népessége a 17. század utolsó felében mintegy 100 000 főt számlált. Ezt az adatot elfogadva megállapítható, hogy a 15. század közepéhez mérten a Székelyföld lakossága megkétszereződött.
A székelység szaporodása közvetve kitűnik abból a beadványból is, amelyet I. Rákóczi György fejedelemhez 1632-ben nyújtottak be, eszerint ,,sok hadviselő emberek nevekedtenek sok helyeken". Vagyis igazolódik az, hogy Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralma alatt Erdély s benne a székelység helyzete jobbra fordult, amit a népesség számának gyarapodása is bizonyít. De ezzel egy időben megváltozott a régi székely társadalom képe is.
A jobbágyrendszer behatolása a Székelyföldre, s erőteljes terjedése az 1562-es felkelés után jelentős mértékben átalakította a társadalom összetételét. Ezután a régi székely társadalmi rendeknek együtt kellett élniük s munkálkodniuk az újakkal mind falun, mind városon.
Emlékezzünk arra, hogy a megtelepedés idején a székely társadalomban három rend alakult ki: az előkelőké (primorok), a lófőké és a gyalogoké. Az önálló Erdélyi Fejedelemség korában azonban olyan új társadalmi rétegek is kialakultak, amelyek korábban csak a vármegyében voltak jellemzőek, de sajátos székely képződmények is megjelentek.
A 17. században a Székelyföldön a következő rendeket és rétegeket jegyezték fel az összeírások: 1. főnemesek; 2. birtokos köznemesek; 3. armalisták és egyházi nemesek; 4. városi nemesek; 5. bebíró nemesek; 6. lófők; 7. darabantok; 8. libertinusok vagy szabadok; 9. jobbágyok; 10. zsellérek; 11. jövevények.
A felsorolásból kitűnik, hogy milyen nagymértékben átalakult a hajdani három rendű székely társadalom képe. (...)
Több szempontból a legérdekesebb változás az volt, hogy az ősi primori rend fokozatosan átalakult nemesi renddé, amely maga is alrendekre bomlott. A főnemesek és köznemesek rendje jobbágytartó földbirtokos társadalmi réteggé vált. Az armalisták új rendjét a fejedelmek rendszerint oklevél-adományozással hozták létre, akárcsak azt a nemességet, amely a rend szegény rétegét alkotta. Általában az armalista és egyházi nemesi családoknak is szolgált egy-két jobbágy, zsellér, gazdasági szolga. A bebíró, tehát nem a Székelyföldön lakó, de ott birtokot szerzett nemesi réteg mind nagyobb befolyásra tett szert, mivel rendszerint házasságok által székely rokonsági rendszerekben is betagolódott. A nemesi rend kiváltságos társadalmi kategória volt, amelynek katonai szolgálatot kellett teljesítenie, ha a fejedelem igényt tartott rá.
A 16—17. században a régi lófői rend felsőbb rétege már nemessé vált, ami apasztotta számukat, de a fejedelmek a gyalogrendből oklevél adományozásával nemcsak ellensúlyozták a veszteséget, hanem még növelték is számukat. A lófői oklevelet rendszerint kitűnő hadi szolgálattal, vitézi tettel lehetett kiérdemelni. A darabantok rendje új képződmény volt, amelyet a fejedelmi jobbágyok felszabadításával hoztak létre. Ez az új, korszerűbben felszerelt, s jobban kiképzett katonai réteg foglalta el a korábbi gyalogrend helyét a székely hadban.
A libertinusok rendje is az 1562-ben jobbággyá nyilvánított székelyek felszabadításával alakult ki, s a tulajdonképpeni földművelő-állattenyésztő szabad székelységet képezte. Helyzete mindinkább hasonlított a vármegyei s szászföldi szabad parasztokéhoz. A jobbágyság és a zsellérség a korábbi gyalogrendből, valamint a betelepülőkből gyarapította sorait, s nagy létszámú társadalmi kategóriává duzzadt fel.
A népességnek több mint 9/10-e falun élt, ami eléggé megindokolja, hogy áttekintsük a falurendszerben bekövetkezett változásokat.
A falurendszer változásai
A székelyföldi faluhálózatnak a fejedelmi korban lényegesen más volt a szerkezete, mint korábban.
Amint azt a székelyföldi településhálózat kialakulásáról szóló fejezetben felvázoltuk, a 15. század végére már létrejött a székelyföldi falurendszer. A Bethlen Gábor és I. Rákóczi György idején készült katonai és jobbágyi összeírás adatai szerint a települések száma keveset változott. A 15. század végén 391, a 17. század elején pedig 388 volt. A különbség lényegtelen, új falvak nem keletkeztek, s jelentős számban valószínűleg nem is tűntek el.
Megállapítható tehát, hogy a háborúskodások, a török és tatár betörések során a székely faluhálózatot nem érte olyan nagy pusztulás, mint az erdélyi vármegyékbelit, különösen a nagyobb folyók mentén. Előrebocsátjuk, hogy a Székelyföldön nem tűntek el a falvak sem II. Rákóczi György, sem Kemény János uralma idején, amikor pedig Erdély más vidékein (a szász székek kivételével) tömeges volt a pusztulásuk. Viszont sokat változott a falvak nagyságrendje s társadalmi összetétele; a Székelyföld népességének (valószínű) megkétszereződéséből következően a falvak népességének ugyanilyen arányú növekedésével számolhatunk. (...) Ebben a székely népesség születési többlete volt az alapvető tényező, bár a betelepedés is hozzájárult a növekedéshez. Amint már utaltunk rá, ez utóbbi folyamat jól nyomon követhető a forrásokban. A betelepültek között sok a román elem, de ez a folyamat nem öltött olyan méreteket, hogy a Székelyföld magyar etnikai jellegét lényegesen befolyásolta volna. A nem magyarok betelepedése és telepítése ugyan ezután fokozódott, de ezzel később foglalkozunk.
A 16—17. században a falvak társadalma átalakult: benne számos kisnemest, nagyszámú libertinust (szabad székelyt), darabant rendűt, jobbágyot és zsellért jegyeztek fel az összeírók. Az értelmiségi foglalkozásokat a papok, a szaporodó számú tanítók, diákok, hivatalt viselő nemesek, magasabb fokozatú katonai vezetők jelentették.
Következtetésképpen új falutípus jött létre. Míg a középkori falut nagyrészt ugyanazon három rendű székelység népesítette be, addig a 16—17. században már ez az archaikus rendi falutípus ritka lett, csak a kisebb, földesúr nélküli települések őrizhették meg ,,szabad falu" jellegüket. Azok a falvak viszont, amelyekben létrejött a nagybirtok és nagygazdaság, kisebb vagy nagyobb mértékben eljobbágyosodtak. Példaként, íme, két különböző típusú miklósvárszéki (Erdővidék) falu társadalma:
Sepsibacon társadalmi rendjei 1614-ben: nemes 0, lófő 6, gyalog 35, szabad székely 25, összesen 66 család.
Barót társadalma 1614-ben: nemes 5, lófő 16, gyalog 27, szabad székely 40, jobbágy 51, zsellér 3, összesen 142 család.
Vagyis Sepsibacon tipikus rendi szabad falu maradt, Barót viszont vegyes településsé alakult át, ahol a 83 szabad rendű család mellett már 54 jobbágy- és zsellércsalád élt. Kirívóbb eset az orbaiszéki Zágon, amelyben 39 szabad rendű családot és 173 jobbágy- és zsellércsaládot találtak az összeírók. Tehát itt a nem szabadok már a népesség többségét tették ki. És az ilyen vegyes társadalmú falutípus már a 17. században általánossá vált. Ez kihatott a falu életére, életmódjára is.
Milyen változásokat okozott a székely falu életében a jobbágyság meghonosodása?
Elsősorban azt, hogy a falu határán osztozniuk kellett a különböző társadalmi csoportoknak, s a határhasználat rendjét is újra kellett szabályozni a belső béke érdekében. Mint ismeretes, ezt a szabályozást a falutörvények rögzítették, amelyeknek betartása a faluközösség vezetőinek a feladata volt.
Közismert, hogy a székely falutörvények feltárásában Imreh István kutatásai kiemelkedő eredményeket hoztak, ezért nem tartjuk szükségesnek részletes ismertetésüket.
Szeretnénk azonban konkrét példán bemutatni azt, hogy a faluközösség hogyan oldotta meg saját törvényei szerint a szaporodó szabad székelyek, valamint a betelepülő szegény szabadok s jobbágyok házhely- és termőföld-igényét. Emlékezzünk arra, hogy a marosszéki Udvarfalván a szabad székelyek és darabontok gyűlése egy kiküldött bíróság előtt öt hadviselő szegény rendű székelynek házhelyet adott három forintért és nyílföldhöz való jogot egy forintért, azzal a kikötéssel, hogy amennyiben magva szakad valamelyik családnak, akkor a földet csak a falunak vagy saját renden levő embernek adhassák el. Ugyanakkor Borsos Tamás és Petki Erzsébet kérésére két-két jobbágyuknak a falu földjéből részt juttattak, de feltételként kikötötték, hogy ha ő ,,kigyelme jobbágyai ezen faluval való egyességet nem állaná(k) (...), a falu mint maga földét visszavehesse, a jobbágyok pedig érjék meg az ura (uruk?) földével".
Világos tehát, hogy a falu földjéből egyszerre kilenc új gazdának kellett földet adni, s emiatt kevesebb jutott a faluközösség régebbi tagjainak, de a föld és a jogok újraosztását pontosan elvégezte a falu. (...)
