Derült égből villámcsapásként érte a hír az RMDSZ vezetőit. Zavarodottan, idegesen, mégis igen óvatosan nyilatkozott Markó Béla, ígérte, összehívja az Állandó Tanácsot, találkozik a frakciókkal, egyeztetnek koalíciós partnereikkel, még a kormányból való kilépés lehetőségét is felvillantotta, ha szövetségeseik már nem tartanák fontosnak a törvény elfogadását, vagy a koalíció nem működne megfelelően. Jóval szókimondóbbnak bizonyult Frunda György, aki szerint politikai döntést hozott a taláros testület, és ez a demokrata liberálisok, illetve az államfő által jelölt bírákon múlott, magyarán koalíciós partnerei elárulták, cserbenhagyták a szövetséget, s tették ezt oly módon, hogy még csak szemükre se lehessen vetni semmit.
Tény, igen kínos helyzetbe került a Demokrata Liberális Pártot eddig még legantidemokratikusabb törekvéseiben is hűségesen kiszolgáló érdekvédelmi szervezet. Megszavazták a bércsökkentést, az elbocsátásokat, a sok megszorító intézkedést, házbizottsági képviselethez juttatták az ellenzéki pártokból dezertálókat, szemet hunytak a nyugdíjtörvény csalásgyanús elfogadása fölött, sőt, partnereik nyomására, előzmény nélküli módon, megtiltották honatyáiknak, hogy éljenek a szavazás jogával a legutóbbi bizalmatlansági indítvány vitája során. Csakhogy míg a demokrata liberálisok kezdeményezései esetében a koalíciós szavazógépezet hibátlanul működött, az RMDSZ számára fontos ügyek valahol mindig elakadtak. A tanügyi jogszabály például a felsőház szakbizottságában, a kisebbségi törvény — a szövetség vezetőinek az őszi parlamenti ülésszak előtti hangzatos nyilatkozatai ellenére — vélhetően továbbra is a fiókban porosodik, a régióátszervezésről pedig mintha maguk a kezdeményezők is megfeledkeztek volna.
Mind közül az oktatási törvény ígérkezett a legkönnyebbnek, de ezzel sem sikerül egyről a kettőre lépni. És ezért egyre időszerűbbé válik a kérdés: mi is a haszna az RMDSZ hatalmi pozíciójának?