Erdély egyik legszebb szurdokvölgyében vitt az útja idáig. Ez a tájék, Marosvécs környéke a színhelye a magyar irodalom talán legszebb tájregényének, a Funtineli boszorkánynak, és a marosvécsi kastély ősparkjában lelt végső nyugalomra a regény írója, a még holtában is bántalmazott Wass Albert.
A kastély hajdan királyi várnak épült, 16. századi tulajdonosa, Werbőczi István itt szerkesztette törvénykönyvét. 1663-ban kerül a Kemény család birtokába, amelynek utolsó tulajdonosa, Kemény János író vendégeivel, az erdélyi pennás emberekkel 1926-ban megalapította Maros­vécsen a Helikon Irodalmi Társaságot.
Micsoda óriások ― idézte meg neveiket Pe­regrinus, kinek volt alkalma személyesen is ismerni a vendéglátót. Áprily Lajos, Kuncz Ala­dár, Bánffy Miklós, Gulácsy Irén, Hunyadi Sán­dor, Kós Károly, Nyírő József, Tamási Áron... Később csatlakozott hozzájuk Dsida Jenő, Mar­kovits Rodion, Jékely Zoltán, Tavaszy Sándor, Wass Albert és a többi. Csaknem valahányan a mai magyar liberalizmus tiltólistáján szereplő nevek. Sokan voltak, sokfélék, de mindahányan egyetlen eszme, az erdélyi gondolat, a transzszilvanizmus vérrokonságában éltek. Számukra az irodalom nem lehetett puszta díszítmény. Kisebbségben éltek szülőföldjükön, akárcsak a mai magyar írók Magyar­országon. E helyzetről el kellett mondaniuk a véleményüket. A ködevők és semmitmondók, az álgondok szerzői talán épp ezt róják fel vétkükül.
Peregrinus meghatódott. Körbejárta, s kezével végigsimította a Kuncz Aladár emlékét idéző faragott kőasztalt, elhelyezte a réten gyűjtött virágait Kemény János és Wass Albert sírjánál, s kiballagott a kastélykertből, amely már évtizedek óta az ott lakó szellem- és léleksérült nők és gyermekek sétahelye.
Székelyföldi útja vége felé közeledve vándorunknak újfent eszébe jutottak a hűségesek. A nagy szülöttek, kiket mind e táj termett, kik itt voltak magoncok, kiknek gyökere itt erősödött, hogy majd másutt növeljenek lombot. Eszébe ötlöttek a hűségesek, kik nevükbe vonták a szülőföld nevét.
A szászok földje határában, Baróton született Kazinczy s Batsányi barátja s méltó társa, a kiváló pap-költő Baróti Szabó Dávid, ki 1787-ben Magyar Múzeum címmel szerkeszti Kassán az első magyar nyelvű folyóiratot.
Nem messze innen, Bölönben Bölöni Farkas Sándor gyökerezett, a Kolozsváron megtelepedő észak-amerikai utazó, a tettek nagy magyarja, kit ― talán, mert kortársak és jó barátok voltak ― a kolozsvári Wesselényinek neveztek. Obeliszkje a Házsongárdi temető kertjében várta hosszú időn át pusztulását, míg végre a közelmúltban a sírhelyet gyönyörűen felújították.
Nagy lombú fának erős a gyökere. Kovászna mellett, Csomakőrösön ringatta, ki tudja, miféle bölcső, Kőrösi Csoma Sándort, ki ,,pénz és taps nélkül", miként Széchenyi István mondotta róla, ,,elindult bölcsőjét keresni a Magyarnak" Erdélyből Kis-Ázsián, Afganisztánon, Indián keresztül Tibetbe, hogy a magyarság nyomait meglelje. A Himalája lábánál áll a sírja.
És mindjárt itt a szomszéd falu, Zágon. Ide üzent, ide írta leveleit ,,édes nénjének" a törökországi Rodostóból Zágoni Mikes Kelemen, a száműzetésben élő II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem hű embere, kamarása, ki úgy szerette Rodostót, hogy nem feledhette Zágont. A korabeli hatalom soha nem engedte magyar földre lépni. A kuruc fejedelem kísérőjeként negyven évig élt száműzetésben, és itt végzett vele a pestis is, itt, Száműzetésben.
Mintha e szó valami helynév lenne a magyar tájban ― elmélkedett Peregri­nus, s gondolatban már Apácán járt.
A Magyar Enciklopédia, az első magyar tankönyv megalkotója, Apáczai Csere János innen, ebből az Olt menti barcasági faluból, a Fekete-hegy mel­lől indult, hogy világlátása után professzorként ide térjen meg, s hirdesse, mint Magyar Logikáts­ka című munkájában teszi, az anyanyelvi oktatás szükségességét. A Házsongárdi temető fölött lebeg szellemalakja, mert ,,tört kövön és porladó kereszten" nem leli nevét. Sírjának helye csak feltételezett.
Erdővidék talán legkisebb fa­luja, Kisbacon félénken húzódik meg a Barót patakának jobb és bal partján egy igen-igen szűk völgyecskében. Olyan picinyke, mintha csak a mesében élne. De mert valóságos volt, hogy mégis köze legyen a meséhez, hát Ő dajkálta a legnagyobb magyar mesemondót. Itt született 1859-ben egy zsindelyes öreg parasztházban Benedek Elek, s kacskaringós sorsa útjának végén itt halt meg hetven év múltán egy maga építette nyolctermes kúriában a leghűbb Cimbora, Elek apó. Egy birodalmat mondhatott magáénak, hiszen Ő volt a világ, a Magyar Mesevilág Nagyfejedelme. Mikor az ötszáz lelkes Kibaconban negyvenöt évig hű társával ― ki utána lopakodott a halálba ― eltemették, ötezer tisztelője szorongott testben és lélekben is a keskeny völgy mély sírja fölött.
Bözödön egy másik hűséges, a csaknem kortárs ,,mindentudó", Bözödi György író, szociográfus, ki Orbán Balázs színvonalán ismerte immár a mai magyar Székelyföldet.
Bözödújfaluba, a vízbe ölt falucskába a keserűség vitte Peregrinust. Sejtette, mit lát majd ott, de amikor megpillantotta a holt falu szederjes arcát, a vízből kiálló templom tornyának egeket vádló keresztjét, lelke meghallotta a fuldoklók sikolyát. Itt, a zsidózó székelyek, a székely szombatosok, Péchi Simon, Bethlen Gábor kancellárja hitbeli követőinek völgyében temették el a székely falut. Élve. Mikor a völgyzáró gát épült, s a tragédia bekövetkezett, 1988-at írtunk. A Ceauşescu kitervelte akció neve: falurendezés. Az igazság nyelvén: falurombolás.
Peregrinus menni készült. A Maros Szász­régenig kísérte a vándort. A 13. században alapított szász városban ma már csak az evangélikus templomkolosszus emlékeztet a szigorú rendre: imádkozzál és dolgozzál. Dolgos és fegyelmezett lakói elhagyták. Ez már régen nem szász város. Miként már nem az vándorunk következő állomáshelye, Beszterce sem. De ezzel már véget is ért Peregrinus székelyföldi utazása. Gon­dolatban még egyszer körbefutotta a maga mögött hagyott vidéket. ― Beszédem van a parasztkirállyal ― szólt oda kocsisának, s a lovak egy szempillantás alatt Dálnokra röpítették utasunkat. Dózsa Györggyel parolázott.
Rosszul tudta Ady: nem es voltam én sem bús, sem bocskoros ― mondja a mogorva székelykirály, s hatalmas bronztalapzatáról részint Temesvárt tartja szemmel, másrészt a templomot ügyeli, amelyben nemrégen 1624-ből való rovásírásos falrészeket tártak fel. Visszafelé már poroszkálva haladt a kocsi. Az Uzon szomszédságában lévő folyó neve: Feketeügy.
A helybeli temetőben Peregrinus ismerős fejfára akadt. Keresztje jobb szárnyát letörték. A sír gazdájának gyerekei három kontinens országaiban élnek szétszóródva. Nem jókedvükben mentek világgá. Fentebb Szentivánlaborfalva. Az út menti házak előtt almával teli edények, rajtuk kis cédulán a gyümölcs ára, de a portékát nem vigyázza senki.
Hát nem fél-e, hogy meglépnek fizetség nélkül? ― kérdi Peregrinus az idős gazdát belépve az udvarra.
Nem nekem, neki van félnivalója, ejsze. Ha azt teszi, őt veri meg az Isten ― mondja, s rálegyint. A tréfacsináló székely humora, mint a rosszul kezelt bor, megecetesedik a szájában.
Eresztevényben az út szélén Gábor Áron ágyúöntő sírja. Farkaslakán Tamási Áron sírja fölött Kányádi versét idézte: Kívánhat-e ember többet, derékaljnak szülőföldet, s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek.
Marosvásárhelyen János és Farkas fogadja vándorunkat a Bolyai Líceum előtt. Szoboralakjuk megbékélt. A két koponya is jól megfér egymás mellett a Teleki Téka földszinti tárlójában. A semmiből teremtett új világban, s eme semmivé lett, még újabban a paralellák egyetemes törvénye szerint ismét találkoztak a végtelen és véghetetlen magányban.
Besztercén áll hát vándorunk, s döbbenten látja, hogy a hajdani kereskedővárost, a szászok, magyarok, örmények, zsidók várhelyeit milyen sikeres buzgalommal ostromolja a szürke felületesség nagyvonalúsága.
A várost a szászok építették fel ― többször is: alapításakor először, majd 1241-ben a tatárok dúlása után, s minden pusztulást követően újra és újra. Pedig hát jól be van kerítve. Északon a Radnai-havasok, keleten a Borgói-hegység, délen a Kelemen-havasok nyugati nyúlványa védi. Peregrinus kamaszkorában még élt itt néhány magyar. Rendre úgy vesztek el a folyamatos ,,fajtanemesítés" során, ahogyan nagy gyümölcsöskertjeikben a messze földön híres besztercei szilva fogyatkozott meg.
Királyaink is adták-vették. Szapolyai János például 1530-ban legengedelmesebb hűbéresének, Petru Rareş moldovai vajdának ajándékozta. El is románosodott. Egyébiránt örökös dúlások színtere. Ütötte-verte, égette, ölte a szászt és a magyart, ki hogy érte. Nem kímélte a várost török, sem tatár, kuruc, se labanc.
Az 1200-as évek végén épült ferences templomában ma az ortodoxok liturgiája szerint imádkoznak. A szászok temploma is már csak látványosság: hetvenöt méter magas tornyából messzire látni. A szemhatárig merő igénytelenség. Már csupán központjának néhány ,,lábasháza" emlékezik középkori gazdagságára.
Nagybánya felé tartva vándorunk egy színgazdag utcarészletet mutató festmény élményét keresve Dés városában is körüljártatta tekintetét. De Pápai Páriz Ferenc, a híres latin―magyar szótár írójának városában ezt az utcarészletet nem találta. Incze János Dés, a kép kortárs alkotója, jóindulatú volt városához: kiszínezte. A valóságban minden szürkébb.
A városalapító szászok, kik hatalmas vártemplomot építettek a főtér közepére, a Hunya­diak korában elmagyarosodtak. Ezért-e vagy egyebekért Basta csaknem egész lakosságát legyilkoltatta. A ,,dicső" művet a tatárok tökéletesítették: kifosztották a várost. A puszta és elszegényedett helyen a 19. században jelentős számú máramarosi és dél-lengyelországi zsidó telepedett meg. Az ő felszámolásukkal már a sötét 20. századnak volt gondja. Aztán megindultak a hegyek, Moldova, Havaselve lakói, és megpecsételték a sorsát.
Betyár világ ― gondolta Peregrinus, és hirtelen elhatározással a legnagyobb magyar betyár, Rózsa Sándor végső szálláshelyére hajtatott. Dés alatt, alig egy szemhunyásnyi időre, Szamosújvár. Az általánossá vált szegénység közepette ma már senki nem gondol arra, hogy valamikor ez volt Erdély egyik leggazdagabb kisvárosa, miként arra sem, hogy itt állt ― e valamikori gazdagságot is mutatva ― az örmény székesegyházban Rubens oltárképe: Krisztus levétele a keresztről. (E páratlan műalkotást pár éve ugyan visszakapta az örmény közösség, de az oltárra többé nem állították ki.) Mindet elmosta az idő szennyes áradata. Mindenki tud viszont arról, hogy itt áll mind a mai napig a legszigorúbb rendtartású erdélyi fogház. És ennek is milyen különös a története ― merengett el Peregrinus.
Az erdélyi pentagont, az ötszögű bástyákkal megerősített várat Szapolyai János idején kezdték építeni, majd Martinuzzi Fráter György püspök-bíboros fejezte be. A Habsburgok később fegyháznak használták, de mert túl sok volt akkortájt az engedetlen, börtönre érett magyar, s a bosszú sem szűnt meg Aradnál, 1856-ban a várat egy háromemeletes börtönépülettel toldották meg. Később, 1859-től a forradalmárokkal együtt­működő betyárvezért is itt őrizték. Kilencévi raboskodás után itt halt meg hatvanöt éves korában, s a rabtemetőben hantolták el. A korabeli sírok azóta elporladtak, a temető jellege is megváltozott, s ma ez a szamosújvári románság temetkezési helye, de a magyarok kegyelete megőrizte a betyár emlékét, mutatós obeliszket emelt hantja fölé, s a sírt rendszeresen ápolják. Egy-egy nemzetiszín szalagú koszorú minden időben van rajta.
A kisváros főterét az örmények hatalmas méretű temploma teszi pompázatossá. Ma már kevesen látogatják. Örmény alig él a városban. Ez a hajszolt keleti nép, amely Szamosújvárat felépítette, majd gazdaggá és tekintélyessé tette, szétszóródott a világban. Él itt még egy kevéske színmagyar mag is, de mezejét már gyom veri fel.