József Álmos gyűjteményéből

Mielőtt privatizációs kálváriáját ismertetnénk, hadd foglaljuk össze, ami többek közt lapunkban is megjelent róla az évek során. Családok ezreinek, sokáig szinte a fél városnak eltartója volt százharminc évet meghaladó működése alatt, s története, bár mai kilátásai korántsem biztatóak, nem számít még befejezettnek, holott nála nagyobb egységek már régen bezárták kapuikat, és a se vége, se hossza csődeljárások malmaiban őrlődve várják, hogy bár maradványaiknak valaki hasznát vegye.

Az úttörő
A kezdetekről most csupán pár szóval emlékeznénk meg, hogy mielőbb rátérhessünk az utóbbi két viszontagságos évtized eseményeire, majd koronatanúink vallomásaira. A Cserey Zoltán—József Álmos szerzőpáros által jegyzett, Sepsiszentgyörgy képes története (Médium, 1999) című kötetben olvashatjuk, hogy a mai megyeközpont ipara a 19. század végén a szövőgyárral, továbbá a tizennyolc évvel később, 1897-ben létesített dohánygyárral és egynéhány élelmiszer-ipari, pl. szeszgyártó, valamint fafeldolgozó céggel veszi kezdetét.
Az Első Székely Szövőgyárat 1879-ben alapították, s 1900-ban Klinger Henrik lett a tulajdonosa. Érdekes, hogy a bővítés rendjén a belső gépi termelés mellett 1901-ben mintegy ötszáz házi szövőszéket osztottak ki Háromszék-szerte, s a gyár kötelezte magát a háziiparosok nyersanyaggal való ellátására. Valóságos hálózatépítés indult, bedolgozott ugyanis az üzemnek még 108 varró háziiparos is, aki főleg vasutaszubbonyokat készített. A gyár az osztrák—magyar vámvédelmet kihasználva nagyarányú exportba kezdett, konfekciós részleget hozott létre, részben a háziipari bedolgozókra építve terjeszkedését. Ebben az időben paplanhuzatok, lepedők, férfi- és női szövetek, oxford kanavásznak, esernyőanyagok, szalmazsákvásznak, vitorlavásznak, köpenyanyagok, festővásznak stb. készültek itt. 1920-ban félezret meghaladó alkalmazottja mellett közel ugyanannyi kisiparosnak biztosított megélhetést. ,,A részvények egy része politikai személyiségek, más részük svájci és amerikai tőkeérdekeltségű üzletemberek kezébe került." A második világháború alatt hadiüzemmé nyilvánították, a háború után fonodával bővült a gyár, teljesen gépesítették a szövödét, kikészítő- és cérnázóüzemmel egészítették ki a telepet. 1948-ban, az államosításkor 1246 alkalmazottja volt (i. m.. 50—51. oldal), e szám az erőltetett iparosítás évtizedeiben szinte megháromszorozódott, majd rohamosan csökkent. Az ezredvégi rendszerváltást követő reprivatizáció után, amikor sikerült évtizedes válságából kilábalnia, felére apadt alkalmazotti létszáma 1200 körülire rúgott 2003-ban, ezzel persze ismét a város legnagyobb ipari üzeme lett, az őt a hetvenes-nyolcvanas években leköröző gépgyár, bútorgyár stb. ugyanis időközben elsorvadt, és gyakorlatilag megszűnt.

Amikor elkerülték a zátonyra futást
A rendszerváltást követő húsz év az újjáalakuló piacgazdaság viharos vizeire vezette ki az addig a zárt parancsgazdaság nyűgét hordó, de védelmét is élvező gyárat, s erről lapunk és más újságok időnként visszatérő riporterei iparkodtak híven hírt adni. Beszámoltunk így a privatizáció utáni vezetői stílusváltásról, mely az alacsonyan tartott bérekkel együtt szakszervezeti megmozduláshoz vezetett. A konfliktus baljós módon a megmozdulás letörésével ért véget. Mivel a sajtót az új vezetőség bizalmatlanul kezelte, és elzárkózott tőle, sokáig csend honolt a gyár körül, majd egy nyitási kísérlet is történt a nyilvánosság felé 2003 szeptemberében, a sajtóértekezletre engem küldött a lap.
Az Olt Textilművekben, ha hitelt lehet adni az igazgatótanács minapi sajtóértekezletén elhangzottaknak, véget ért a magánosítást követően, három és fél évvel ezelőtt elrendelt hírzárlat — írtuk akkor. Az üzemi vezetőség úgy látja, elért eredményeivel nyugodtan a nyilvánosság elé állhat, a gyáron belül is sikerült, miként mondták, ,,fegyelmet" teremteniük. ,,Emiatt neveztek diktátornak, de szükség volt rá" — vélte az igazgató, Vlastimir Isacovici. A tájékoztatón sok újdonság nem hangzott el, ezért inkább a joggal kíváncsi közvélemény és az ipartörténet számára jegyeztük fel távirati stílusban: a belga Drapantex cég 1999 márciusában vált többségi tulajdonossá, azóta törlesztette állammal szembeni 27 milliárd lejes adósságát, és végrehajtott egy 159 milliárd lejes beruházási programot: új gépeket vett, felújította a csarnokok egy részét, hét szolgálati lakást vásárolt idetelepítendő mérnökei számára stb. A rekonstrukció folytatódik — erősítették meg —, a béralap szeptember elsejétől hatmilliárdról hétmilliárd fölé emelkedik. A legérdekesebb, hogy a maga nemében egyedülálló cége Romániának: az egyetlen függőlegesen integrált textilüzem, azaz rendelkezik mind fonodával, mind szövödével, festödével, szabászattal, s a kommunizmus idején működött kb. negyvenből azon négy-öt közé tartozik, melynek sikerült talpon maradnia. Szent­györgyön és megyénkben viszonylag nagy alkalmazotti létszámával (1200) került az első helyre. A munkaerőpiacon készül felvenni a versenyt az idetelepült nadrággyárakkal, s vezetői úgy vélik, mivel legalább háromszáz hazai cégnek, köztük kb. negyven megyénkbelinek adnak munkát, szociálisan is nagyobb hasznot hajtanak a helyieknek, mint a bérmunka rendszerében dolgoztató említett gyárak. Ezt állította 2003-ban a gyár vezetősége, és nyilvánvaló, hogy bizonyos anyagi gondok megoldása szolgáltatta az alkalmat arra, hogy nyilvánosság elé álljanak. A siker, mint később kiderült, kérészéletűnek bizonyult. Akkor azonban még annyit tettem szóvá: a gyár korábban évtizedekig számottevő szociális és művelődési szerepet is játszott, mióta hadilábon áll a közvéleménnyel és a várossal, e szerepről hallani sem akar. Ha az anyagi gondok rendeződtek, talán ideje lenne visszatérni. Nos, a békülékeny hang és javaslat pusztába kiáltott szó maradt. Kettőn áll ugyanis köztudomás szerint a vásár, de belátom, a gazdasági helyzet is fölöttébb változónak és kiszámíthatatlannak bizonyult.

Kínaiak — először
Többek között ez is kiolvasható a 2006 májusában felröppent hírből, miszerint a sepsiszentgyörgyi Olt Textil Rt. igazgatója a kínai nagykövetséghez fordult, hogy munkaerőt toborozzon a textilgyárba — mondta Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-ügynökség igazgatója. A Magyar Nemzet által kivonatolt hír szerint Kelemen a sepsiszentgyörgyi Szemerja negyedi lányotthonban a munkaerő-ügynökségnek egy kirendeltséget akart kialakítani, azonban Vlastimir Isacovici, a gyár vezetője kijelentette, az épületre szüksége van a textilgyárnak, mert a közeljövőben körülbelül száz kínai munkásnőnek kíván az otthonban szállást biztosítani. Kelemen Tibor szerint a textilgyár munkaerőhiánnyal küzd, mert a volt alkalmazottak máshol kerestek munkát, és függetlenül a mostani körülményektől, már nem hajlandóak visszatérni a gyárba. A lányotthon, amelyben egykor a textilgyári munkások laktak, jelenleg üresen áll.
A hazai és helyi sajtó bővebben tálalta az esetet, kiderült, hogy mesterséges munkaerőhiányról volt szó: Kelemen szerint a gyárban nem becsülik meg a szakembereket. A szerb származású igazgató hozzátette — írta a Krónika —, több romániai textilgyár küzd szakemberhiánnyal, ezért összefogtak, és közösen folytatnak tárgyalásokat a kormánnyal, hogy engedélyezze a kínai vendégmunkások behozatalát. Isacovici bízik abban, hogy még idén munkába állíthatja a száz kínai varrónőt, akiket három-négy hónap alatt akar kiképezni. Elmondása szerint kezdőfizetésként négyszáz lejes bért, valamint szállást és étkezést biztosítana nekik. Úgy véli, a kínai kiváló munkaerő, és alacsony fizetésért is hajlandó dolgozni. A Kovászna megyei munkaerő-elhelyezési és -át­képzési ügynökség igazgatója cáfolta a lapnak a gyárvezető állításait: a magas munkanélküliséggel küzdő megyében igenis sok a szakképzett varrónő. ,,Az Olt Textilgyárnak még nem volt olyan igénye, amit ne tudtunk volna kielégíteni" — állította Kelemen, hozzátéve: a gyár négy év alatt négyszáz alkalmazottjától vált meg. ,,A sepsiszentgyörgyi textilgyárban nem becsülik meg az alkalmazottakat, ezért az elbocsátottak nem mennek vissza" — mondta, tamáskodva jegyezve meg: ha a kínai munkásoknak négyszáz lejes nettó bért, szállást és étkezést biztosít a textilgyár, akkor az egy alkalmazottra eső költség akár az ezer lejt is elérheti. ,,Isacovici próbálja ki: ajánljon ennyi pénzt a háromszéki asszonyoknak, és meglátja, leütik a kapuját, annyian jelentkeznek" — összegezte véleményét a megyei munkaerő-ügynökség vezetője.

Sötét képek
Még sötétebb képet festenek a gyárbeli állapotokról 2007-ben megjelent tudósítások. Egy februári jelentésből megtudjuk, a gyár végül lemondott a kínai munkásnők behozataláról, s ahol e megoldást alkalmazták, ott komoly munkahelyi konfliktus támadt. Bákóban ugyanis egy olasz tulajdonos háromszáz kínai munkásnővel kísérletezett, de vesztére tette, azok ugyanis, amikor kiderült, hogy ámításnak és csalásnak estek áldozatul, nemcsak hogy sztrájkba léptek, hanem villákkal és kanalakkal felfegyverkezve a főnöki irodát is megrohamozták, hogy behajtsák követeléseiket. A munkásnők kizsákmányolása valóságos falanszter keretében folyt, a cég adminisztrátora havi 400 dolláros fizetésről regélt a sajtónak, de a bérek 25 százalékát a közvetítők zsebelték be, és a lakás, étkezés díját is abból tartották vissza.
A háromszéki megyei munkaerő-ügynökség viszont hiába javasolta az üzemvezetésnek, hogy újból nyissa meg a bezárt óvodát, bölcsődét, kantint, klubot. A gyár nem jótékonysági intézmény — indokolták az elutasítást.
2007 szeptemberében Ferencz Csaba tárta fel oknyomozással, mi áll az újabb elégedetlenség hátterében. ,,Az új szakszervezetet is azért hozták létre, mert minden jogos kérésüket elutasították, a régi szakszervezet pedig nem intézkedett. Megtudjuk, hogy elsősorban az alacsony fizetések (...), a szabadságok kiadása (nyári időszakban sorozatosan egy huzamban csak tíz napot adtak ki, az elmaradt szabadságokra járó összeget nem fizették ki, vagy késtek vele), na meg az áldatlan munkakörülmények (a gyárban patkányok, egerek futkosnak, nincs rendes öltöző, mosdó, zuhanyozó) álltak a konfliktus gyökerénél, de sokan, majdnem mindenki panaszkodott, csak nem merte kinyitni a száját. A májusban alakult Textil Szakszervezetet viszont nem akarták hivatalosan bejegyezni a vállalatnál. Az értesítést több ízben a titkárnő utasította el, az igazgató pedig nem fogadta az új szakszervezet vezetőjét. Elsősorban a düh, hogy csúfot űznek belőlünk, vezetett oda, hogy ennyi év után elhagyjam a textilgyárat — mondta a kezdeményező."

Egyre lennebb
2007 decemberében még riasztóbb hírek érkeznek. Újabb tömeges elbocsátásról számol be a sajtó, mintegy fordított karácsonyi ajándékként 173 szövödei és fonodai munkásától vált meg a vállalat. Az igazgató azzal indokolta a döntés szükségességét, hogy a kínai textilipar térhódítása miatt nem tudja eladni az áruját. A sepsiszentgyörgyi textilgyárban a tömeges elbocsátás után közel ötszáz alkalmazott maradt.
A 2008-as év elején kimondott szorultságról értesülünk. Időközben a tartozások miatt a megyei pénzügy zárolta a gyár vagyonának egy részét. Ekkor jelenti be az igazgató, hogy a gyár január végéig törleszteni fogja az állam felé felhalmozott, mintegy kétmillió lejes adósságát. Közben azonban leállt egy egész részleg is. A cégvezető azzal vigasztal, hogy a pénzügy a már amúgy sem működő szövöde épületét és a benne lévő gépeket foglalta le, tehát — magyarázta bizonyítványát — a gyár tevékenysége előtt nincs akadály. Egyúttal bejelentette, bővíteni akarják a varrodai részleget, hatvan személyt szeretnének alkalmazni, merthogy annak termékeire lenne vevő.
Ennyit a nyilvánosság elé tárt képről. Leg­közelebb bepillantunk a kulisszák mögé is.