Az emberek többsége számára inkább magyarságuk megtartásának metaforikus megerősítését jelenti a magyar állampolgárság megszerzése, s ezt az igényt többé-kevésbé kielégíti az egyszerűsített honosítási eljárás bevezetése.
Hát most elérkezett a pillanat, és úgy tűnik, nincs az a december ötödike, amely véglegesen kiölte volna a romániai magyarokból az anyaországhoz való tartozás igényét és vágyakozását. Ügyvédeket, egyéb írás- és jogismerő embereket keresnek máris fel az űrlapok kitöltésében bizonytalanabbak, talán még rövid távú üzleti vállalkozások is épülnek hamarosan az állampolgárság megszerzésének konjunktúrájára. A szimbolikus értéken túl igazi becsülete támad a nagypapa magyar katonakönyvének, újabb átfésülés vár az egyházi anyakönyvekre, hiszen környékünkön kevés család akad, ahonnan ne a határmódosítás vihara ragadta volna el a magyar állampolgárság iratait — és tudatát. És minden bizonnyal ez hiányzott a leginkább az elmúlt bő fél évszázadban. Az együvé tartozás intézményesített tudata, amelyhez a nagyobb nyugdíj, a magyarul beszélő betegellátás legfeljebb a büszkeség újabb adalékát kölcsönözte.
Jövő nyártól több ezer újdonsült magyar állampolgár óvja majd széltől is frissen kapott iratait. Lesznek közöttük olyanok is, akik — az első csalódáson túl — nyalogatják az empátiahiányban szenvedő vagy csak egyszerűen buta anyaországi tisztviselők okozta sebeket. A 23 millió román özönének maszlagát hajdanán megevők ugyanis aligha változtak meg tömegesen és alapvetően. Erre is számítaniuk kell a januártól életük nagy kanyarjára készülőknek. Vértezze fel őket azonban a tudat, hogy nem alamizsnáért könyörögnek. Csak a jussukért folyamodnak, amelyet végre akként kezel a magyar kormány is.