Érzem is, nemcsak megértem Pakó András csernátoni nyugdíjas igazgató-tanító nosztalgiázó iskolasiratását annak kapcsán, hogy Fűzfalva — az a falurész, ahol én is születtem —, Kandia és a Kocsisok utcája iskoláját felszámolták.
Az elemit én is ebben az intézményben végeztem. Intézményt mondok, mert akkor az iskola nem a nagy értékű és tágas udvarral-kerttel rendelkező Konnáth-kúriában működött, hanem az Alsó iskola, ahogyan a nagyközség alsó fertályára utalva szüleink nevezték, egy régi, zsindelyes falusi házban, ott, ahol most egy újabb épületben a vegyesüzlet található.
A tanoda kisiskolások méreteihez szabott padokkal volt berendezve, a tábla is olyan magasságban, hogy éppen elérhettük, ha Katica tanító néni kirendelt a betűk és számjegyek sokaságával minden órán újracifrázott óriás palatábla elé. A vagyoni helyzetre jellemző, hogy még iskolacsengő sem volt. Kati tanító néni belső időérzékéhez igazodott a szünetek hosszúsága. Mi, nebulók rendszerint a pázsitos templomkertben hancúroztunk, és ha túlságosan belemelegedtünk a játékba, hagyta, tomboljuk ki magunkat, amikor aztán az ajtó küszöbéről tapsolt, hogy befelé!
Az iskolához kötődik első keresetem is: közvetlenül a bécsi döntés előtt néhai Haszmann Pali bácsi, a központi iskola igazgatója inspekcióba érkezett. Hozzánk, óvodásokhoz így szólt: ,,Lelkecskéim, ki tud mondani közületek egy szép verset?" Olyan vehemenciával jelentkeztem, hogy majdnem leestem a kicsi székről, és amikor rám mutatott, rázendítettem: Talpra, magyar, hí a haza!
A Nemzeti dal mélyen gyermeki elmémbe ivódott, mert az utcabeli asszonyok is azt ismételgették, amikor az apró legénykéket talpra akarták állítani, és kézen fogva pár imbolygó lépés megtételére biztatták: Talpra, magyar! Haszmann tanító bácsi mosolyogva hallgatott végig, majd a markomba nyomott — 1939-ben! — egy lejt, és valami ilyesmit mondott: szép vers, szépen mondod, de ennek még nem jött el az ideje!
Aztán következett a bécsi döntés, ennek egy életen át felejthetetlen élménye.
Az Alsó iskola részben osztott volt. A háború miatt az itt kijárt négy elemi után az ötödik osztályt a Felső, sokáig 1-es számú, a ’89-es decemberi fordulat után Végh Antal Általános Iskolában végeztem. Akkor nem járt iskolabusz, mindennap a Kerteken keresztül mentünk a Felső iskolába. A falu két főútja közé ékelődött Csernáton-patak árterületét nevezik Kerteknek. A Felső iskolának minden bizonnyal része volt abban, hogy később a kantai Római Katolikus Gimnáziumban könnyebb volt az osztály tanulmányi élvonalába kerülnöm, és ez a törekvés aztán a későbbiekben hozzám nőtt, mint szamárhoz a füle.
A Felső iskola legmaradandóbb élményei közé tartozott az ugyancsak Haszmann Pali bácsi vezette csemetekerti-faiskolai foglalatosság. Falusi gyerekek lévén, a föld, a kert, a növényzet velünk együtt élt és növekedett. Ugyancsak meghatározó élmény volt a Kertek ösvényén a délutáni hazacsatangolás, a réten való örökös hancúrozás, mindennek máig ható a romantikája.
Az iskola-összevonásnak elvileg sem vagyok híve, de tudom, hogy ez a követendő cél: a központi iskolák oktatásának minőségi mássága, a részben osztottság elvetése.
Csernáton esetében az egykori községvezetés okosan cselekedett, amikor a Konnáth-kúriát és a hozzá tartozó ingatlant megszerezte. Benne a Pakó házaspár évtizedeken át a község határain túl is ismert iskolai munkát végzett, és a falurész kulturális életének olyan, népszokásokra alapozott gócát teremtette meg, amely családias, baráti és szomszédsági kötődéseivel a közösségi élet megteremtője, kovásza és ösztönzője volt.
Az Alsó, a 3-as számú iskola megszüntetése után talán ez a legnagyobb veszteség, én is sajnálkozva érzékelem, mégis bizakodó vagyok: lehet itt még Talpra, magyar!, ha az illetékesek rájönnek: a kisiskolák a kisközösségek formálásában, az iskola-szülő kapcsolatok kiépítésében nagyobb hatásfokkal működnek, mint a túlméretezett tanodák.
Magyarhonban most állítják vissza a megszüntetett falusi iskolákat.
