Lajos figyelte a fekete varjúsereg őszi kerengését az égen, amúgy semmi különöset nem talált bennük. Ugyanezt művelik minden esztendőben, gondolta, szélhámos társaság lehet. Csak akkor ilyen nagy a csőrük hangja, amikor együtt kerengenek vagy tízezren. Mert ha idelenn közelítek egyikük felé is, fertelmesen károg krákogva, azzal odalesz.
Csak akkor lett figyelmes, amikor egy korcs kölyökkutyát látott osonni a tömbház felől az óvoda irányába. Hát hiszen hasonló törpeséget lát a kutyaszem eleget, ám most ez a vakarcs a nyaka bőrénél fogva vitt egy kicsi, egy egészen kicsi macskakölyket. Az az árva úgy fityegett a fogai között, mint akinek mindegy. Nézte Lajos kutya a történéseket, azt is látta, hogy a kis cica, ami csak majd hónapok múlva lesz, ha lesz macskává, egyszer-egyszer nyávogásra tátotta, de hangtalan, a száját.
Lajos ekkor állt négy lábra ültéből. Kettőbe szakítom ezt a korcs kutyakölyköt, gondolta, és elindult feléjük, minden szál szőre égnek állott felháborodásában.
— Teszed le azt a macskakölyket, te varangyos béka, te sátán fattya! — Így hördült rá fenyegetőleg a cicát cipelő kis kutyára. — Nincs annyi szégyenérzet benned, hogy békén hagynád az ártatlankát, he!
— Én Vacak nevű tisztességes kutya vagyok — ijedezett a kisebbik —, már hároméves, és nem bántok senkit. De ez a...
— De mi? — hördült Lajos, és két első lábára fektette támadó formában a fejét. — Akkor miért viszed a fogaid között, he?
— Ez a cicagyerek itt lakik, nem messze, eltévedhetett, és most viszem, mert tudom, hol lakik.
A Vacak nevű kutya igazán megijedt, még igazított is jobb első lábával a földön mocorgó cicán, aki tényleg pici volt, még csak a szeme nyílt ki, de menni alig-alig, hason csúszva tudott. Valami cérnahangon nyivákolt egyet.
— Mióta vagy te macskaóvó kutya, he? Na, hol lakik ez az izink? Ha meg nem mondod...
— Gyere utánam! — Azzal fogta a cica nyakát óvatosan, csak éppen hogy, és elindult vele. Lajos lomhán utána. A gyermekóvoda sarkánál megállott Vacak, és egy nagy cementdarab után maradt odú szájánál letette a nyávintó micsoda életecskét. Még szólott is hozzá kutyanyelven: na, itthon vagy, bújj be, anyád várhat. Akkor jött ki prüszkölve a nagy anyamacska, és fogta s vitte is a kölyköt.
Lajos nézte a vakarcs kutyát. Volt valami elismerő, valami dicsérő a hangjában, amikor mondotta: aztán többé... s ha éhes vagy, meghívlak vacsorára, de viselkedj!
Odafenn tizenkétezer varjú egyszerre károgta:
— Jók voltatok, krááá, krááá!
