Hogy miért búsultak az itteni magyarok? Talán, mert Magyarláposon már csak a városka nevében áll még a magyar. Ma már Kálmán prímás sem él a városban. Búsulni sem érdemes hát. Kinek? Ezeknek?
Érdekes viszont, hogy a környék egyik közeli falva, Domokos megmaradt magyarnak. Mi lehet a titka? Vándorunk úgy hallotta, itt mindenki mindenkire vigyáz. Itt meglátni a példázatát Szabó Dezső intelmének, miszerint minden magyar felelős minden magyarért.
Peregrinus kikocsizott a Cibles-hegység lábáig — első koltói tartózkodása idején ide Petőfi is gyakran kilovagolt —, megpihent kissé a gyors iramú Lápos-patak partján, aztán elindult, hogy még időben a Rozsály aljára, Nagybányára érjen. Útján, ahogy mondani szokás, festői tájon haladt. Ez a jelző itt igazán helyénvaló, hisz nem lehet véletlen, hogy épp e szelíd vidék örökkön változó képét jött ide megfesteni az újkori magyar művészeti élet számos jelese, iskolateremtő közössége. Az a társaság, amelyik a művésztelepen Nagybányai Iskola néven alapot adott a mai modern művészetnek. A 20. század harmadáig s még azon túl is ezek a jeles magyar alkotók adtak színt s vittek életet e nagy múltú ősi városba.
Valamikor, még 12. századi alapítása idején e Zazar menti települést Asszonypatakának hívták. S az több mint kétszáz évig így maradt. A név mélyült, keményedett, de a világ megmaradt asszonypatakának, locsogva tovafolyó, könnyű áradásnak. Vegyesházi királyunk, Luxemburgi Zsigmond 1411-ben — mai ésszel hihetetlen — elcserélte a várost. Nán­dorfehérvárért, a mai Belgrádért adta cserébe Brankovics György szerb uralkodónak a kincsekben gazdag Nagybányát.
Vajon melyiknek volt nagyobb a kártyaadóssága? — fontolgatta Peregrinus. Egyéb­ként — toldotta meg cinikus elmélkedését — egy szempontból előnyös volt a magyarok számára e csere: megkaptuk vele a déli harangszó dicsőségét. Igaz, Hunyadi János csapatának véráldozata árán. Különben a törökverő hitvesének, Mátyás anyjának, Szilágyi Er­zsébetnek vára volt itt, Nagybányán. A város régi főterén, számtalan műemlék épület között ma is áll Szilágyi Erzsébet egykori lakóháza, igaz, alaposan átdolgozott formában.
Új központja is van a városnak, de ezek a legújabb kori épületek jellegtelenségük révén bárhol állhatnának, s állnak is a szocializmus sivár lelkiségének betonba falazott hirdetőiként. Ez nem Nagybánya. Nagybánya ott van, ahol a régi pénzverde öreg épülete szerénykedik. Nagybánya ott van, ahol a ma már emléktáblával jelölt öreg fogadó, az Arany Sas "magaslik", amelyben 1847. szeptember 8-án Pe­tőfi Sándor a nászéjszakáját töltötte. Nem jókedvéből. Teleki Sándor gróf vendégszeretetét élvezve Sándorunk a menyegző után épp Kol­tóra igyekezett Júliájával, amikor a Nagybánya melletti Misztótfaluban kocsijuk kereke eltörött. Várakozniuk kellett, míg a helybeli kovácsműhelyben a hibát kijavították, ám akkorra olyan késő lett, hogy csak Nagybányáig jutottak el, ezért voltak kénytelenek az Arany Sasban tölteni az éjszakát. Sándor füstölgött — tán valahogy ekképpen: a bordalaim miatt amúgy is részegesnek tartanak, mit mondanak majd, ha kitudódik, hogy még a nászéjemet is egy italmérőben töltöttem? Júliának kedvére volt a kaland, harsányan nevetett.
A közelben az István-torony, a régi templom masszív maradványa. Tetejéről rálátni a városra. Rajta Nagybánya régi címere és a város pallosjogát jelző Roland-szobor. Nem messze innen született a derűs és életvidám Kakuk Marci, a regényes életű író, Tersánszky Józsi Jenő, s egy szomszédos épületben a magyar nyelvű színjátszás lelkes úttörője, Lend­vay Márton.
Odébb a 15. századi erődítmény maradványaként a Mészárosok tornya. A közelben a Schola Rivulina épülete. E híres középkori iskolában tanult a környék szülötte, a tudós nyomdász, Misz­tótfa­lusi Kis Miklós. És valamivel odébb, a Zazar túlpartján a művésztelep, Hollósy Simon, Thorma János, Feren­czy Károly, Iványi Grün­wald Béla s a többi iskolateremtő, meg a rá következők, Krizsán, Mikola, Pirk János, kivel Peregrinus személyes ismeretségben állt, a dolgos bohémek alkotóhelye. Innen rajzottak ki a szépséges, ősi Felsőbányára, a Virághegyre, újító ihletük szerint a szelídgesztenyével bókoló szabadba.
Ez Nagybánya. A múlt. A régmúlt. Mert a közelmúlt aztán mindent szétzilált, lezüllesztett. Túliparosított. Borús őszi napokon mérget lélegzett levegő helyett, ki kilépett a lakásából. A magas ólomtartalomtól a nők nejlonharisnyáján felfutott a szem.
Ma már itt él, bár még mindig megszeppent rejtőzködéssel, a jövő is. Építészek, írók, művészek, derék polgárok őrzik a maradék kovászt. Ösztönzésükre megszépül a város régi főtere is.
Nagybányához közel, déli irányban Koltó. Peregrinus ragaszkodott hozzá, hogy kedves költője életének legboldogabb helyszínét is megtekintse.
Petőfi legényemberként is megfordult már Koltón egyedüli mágnás barátjának, Teleki grófnak a kastélyában. Itt, a kalandos életű "vad gróf" birtokán tanult meg lovagolni és kocsit hajtani, és e helyhez fűződik gyakran felemlegetett bensőséges kalandja a környékbéli cigány vajda princesszével — ahogyan Jókai nevezte —, a szépséges cigány lánnyal, Pila Anikóval.
"Könnyelműség szárnyát / Vállaimra vettem / És a csapodárság / Pillangója lettem" — írja Sándorunk. Való igaz, a szép és fiatal cigány lány be-bejárt éjszakánként a költő szobájába is, a legenda viszont túllépett a történtek profánságán. A legnagyobb hatású legendaszövő maga Jókai volt, amikor 1876-ban, az Egy az Isten megírásának idején végigjárta azokat az erdélyi helyszíneket, ahol Petőfi megfordult, csábos részletességgel írja le a pillangópár szédületes röptét. De még ezen is túltett egy bizonyos Kibédi Sándor nevű kolozsvári író, aki Petőfi és Pila Anikó címmel 1933-ban könyvet jelentetett meg a fiatalok szerelméről. Ebben nem kevesebbet állít, mint hogy a Szeptember végén című verset Sándorunk a cigány lányhoz írta. (A románc ideje valóban az őszi, október végi, november eleji napokra esett, de az ezt megelőző esztendőben.) Kibédi még többről is "tud", nevezetesen, hogy Pila Anikó leánygyermeket szült Petőfinek, akit aztán Moldvában bújtatott, s azt is, hogy Petőfi eltűnésének hónapjában Anikó hosszú élete végéig minden évben elment Fehéregyházára, és virágot helyezett a közös sírra.
Sándor és Júlia öt mézeshetet töltött a koltói kastélyban. Peregrinus ottjártakor a megilletődöttség remegő mozdulatával simította végig a nászágyat (milyen kurta, állapította meg), hasonlóképpen érintette a szoba többi berendezését is. Az erkélyről megtekintette a tájat, amelyet Sándorunk láthatott szeptember végén, s megállapította, hogy valóban e vidék ősszel a legcsodálatosabb. A nagy park — ahol ma a költő és hitvese egész alakos ülő szobra látható — mélyében szemügyre vette a kőasztalt s a fölé magasodó somfát, amely kevés esztendővel ezelőtt még élt, s épp abban az évben, amikor az öreg fa a koltóiak és az életrajzírók legnagyobb rémületére kidőlt, gyökereiből egy süvölvény bújt elő, s mára ez is nagyocskává cseperedett. Talán épp azért, hogy a dús lombkorona, amely hajdan a Haza, a Szabadság és a Szerelem, azaz Petőfi számára árnyat s oltalmat adott, ne maradjon folytatás nélkül.
Az újjáéledő somfa jelképe vigasztalást hozott Peregrinus számára. Még él, s korhadtan ugyan, de még áll a magyarság ezredéves fája, s amikor majd végképp kidőlni látszik, a mély gyökérzetből új élet ered. A természet része vagyunk, képesek a megújulásra — gondolta Peregrinus, majd végigsimított a hatalmasra nőtt, több mint háromszáz esztendős japán mocsári cédruson — ezt még Petőfiék is megcsodálták —, búcsút vett a mézesheteit itt boldogan töltő Sándor és Júlia szobormásától, aztán Nagybányán át Szatmárnémeti felé vette útját.
Nem messze Nagybányától, a szelídgesztenyék városától egy, a főút elágazása által képezett szigeten áll Misztótfalu 14. században épült, kerített református temploma. E hajlékban állították keresztvíz alá 1650-ben a falucska szülöttét, a későbbi tudós teológust és nyelvészt, Tótfalusi Kis Miklóst. De nem annyira a nagy­enyedi teológiai tudományok, mint inkább Hollandiában tanult mestersége-művészete, a betűmetszés, a nyomdászat tette őt híressé.
Peregrinus elgondolkodott e különös sorson, és lelkében megkeseredett.
Kis Miklós még Amszterdamban él, amikor saját költségén kiadja a Szentírás egészét tartalmazó, Károli Gáspár által lefordított Szent Bibliát, amelynek egységesíti helyesírását. Ké­sőbb, ugyancsak saját költségén, kiadja Szen­czi Molnár Albert zsoltárfordításait. Hazatérte után átveszi és korszerűsíti a kolozsvári református teológia nyomdáját, amely kiadványai által világhírűvé lesz. Az általa kiadott több mint nyolcvan könyv a magyar könyvnyomtatás ritkaságainak számít. Sok egyéb mellett ő állítja össze s jelenteti meg az első magyar ábé­céskönyvet. Később az egyháziak perbe fogják. Azzal vádolják, hogy a Biblia kéziratát meg­hamisította, kifogásolják a fordításban vég­re­hajtott javításait, holott ő csupán ennek nyelvét és helyesírását egységesítette. A nagyenyedi zsinat az eklézsia megkövetésére és a Visszavonás (Mentség?) kinyomtatására kötelezi. Rengeteget vívódik, míg negyvenkilenc éves korában agyvérzést kap. Három évig tartó testi-lelki szenvedés után 1702-ben hal meg.
És lásd, milyen az álnok világ. Miután a betegségbe, majd a sírba kergetik, egy hónapig tartó pompázatos temetést rendeznek számára a Házsongárdi temetőben.
Hány nagyunk élt hasonló sorsot?!
Temetni, azt tudunk — állapította meg keserűen Peregrinus, s mire észbe kapott, már egy másik bibliás ember, Erdősi Sylvester János szülőfalujában, a szomszédos Szinér­váralján járt. A szebb napokat is látott honfoglalás kori település protestáns hitre tért nagy szülötte amellett, hogy 1541-ben, csaknem ötven évvel Károlyi előtt lefordította az Új Testamentumot, amely az első magyar nyelvű, Magyarországon kiadott könyv volt, megírta az első magyar nyelvtankönyvet. Egyébiránt ő volt az első nyelvújítónk is.
Mindezt a dicsőséget, persze, már régen feledtük, ma a városka — jellemző módon — arról híres, hogy Erdély-szerte itt készül a legjobb ecet.
Mintha benzin helyett ecet vagy legalábbis a gondviselés hajtaná vándorunk kocsiját. Így ér egy kis kitérővel az aranyosmeggyesi várkastély romjaihoz, amely megléte hat évszázada óta több tulajdonost is váltott. A grandiózus, elesett állapotában is lenyűgöző építmény legutóbb a Wesselényi családé volt. A rövid négy esztendő alatt, 1940 és 1944 között, míg Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, a műemléket restaurálták, de később az új "honfoglalók" felgyújtották. Azóta romokban hever.
Hát ilyen lelkiállapotban ért a vándor Szatmárnémeti határába.
Peregrinus most a Részeken poroszkál, a Partiumban, azokon a vidékeken, amelyek a török hódoltság kezdetétől 1848-ig, több mint háromszáz éven át az Erdélyi Fejedelemséghez, illetve a Habsburg-házi uralkodók alá tartoztak, s amelyek Trianon után, immár idegen zászló alatt újra Erdélyt gazdagítják.