1972-ben szenzációként járta be a sportvilágot a hír: a tájfutás női világbajnoka Monspart Sarolta (Magyarország). A sportág történetében először nem skandináv versenyző, egy magyar állt a dobogó legmagasabb fokára.
Mi tagadás, nekünk, erdélyi magyaroknak is dagadt a mellünk a büszkeségtől. S aztán egyszer csak jött az újabb hír: Monspart Sarolta egy fránya kullancscsípés miatt élet-halál között vergődik. Ekkor össeszorult s a torkunkba tódult a szívünk. Nem, nem lehet igaz!... Pedig az volt, s mi naponta lestük — akkor még hozzánk is járt a Népsport — a Monspartról szóló friss orvosi jelentéseket, híreket. Valósággal megkönnyebbültünk, amikor végre olvashattuk, hogy Monspart túl van a veszélyen, s elindult az élet felé. Sejtettük, hogy sportolói pályafutásának vége, de hittük s reméltük, hogy visszatér az életbe, nemcsak mint embertársunk, hanem mint sportember is, aki hatalmas tapasztalatával, szaktudásával hasznos tagja lesz a sporttársadalomnak, ezen belül a tájfutásnak.
Nem csalódtunk. Edzett, erős természete, akaratereje, kitartása visszasegítette őt az életbe. "Két évig szenvedtem — mondta a tatai Magyarok Világjátékán készült interjúban —, ennyit tartott, amíg kórházról kórházra, orvostól orvoshoz jártam, s a lebénult jobb lábamból lett egy olyan lábam, amellyel bottal, aztán bot nélkül tudtam csoszogni meg sántikálni... Elindultam a zöld lámpán, s még az úttest közepéig sem értem, pirosra váltott... Ez egy világbajnok lelkében elég nagy zűrt kavart. A tehetetlenséget lelkileg sokkal nehezebben viseltem el, mint a sánta jobb lábamat..." Sőt, a helyét is megtalálta. Egy ideig — jó tíz évig — a magyar tájfutók szövetségi kapitánya lett, innen váltott s ment át a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetbe, ahol ma is dolgozik. De nem szakított végleg a tájfutással, a Magyar és a Nemzetközi Tájfutószövetség alelnöki tisztségében szolgálta tovább kedvenc sportját.
Fáradhatatlanul aktív. Mindenütt ott van, ahol valamit tenni lehet a sportért. Ott volt a tatai edzőtáborban is, a Magyarok Világjátékán mint egyik főrendező. Hol a mozgássérültek, hol az egészségesek között tűnt fel. Mindenütt volt egy jó szava, okos tanácsa. S amikor a tatai tó körüli futásra került sor, ő maga is rajthoz állt. "Ez csak természetes, hogy futok — mondta —, hiszen mint Magyarországon nagyon sok felnőtt, én is igyekszem igazodni a tanításhoz, mely szerint hetente legalább háromszor minimum 35—45 percet fusson 180 mínusz az életkora percenkénti pulzusszámmal.
A világjátékok utolsó versenyszámának díjazása következett. Monspart Sarolta egy különdíjat szorongatott a kezében. ,,Egy kis csíkszeredai srácé ez — így ő —, aki a figyelmetlen pályabíró jóvoltából pályát tévesztett, s leszaladt a dobogóról. Eltörött, persze hogy eltörött a legényke mécsese." Monspart mindezt látta. Így aztán zsebkendő helyett ezzel a különdíjjal törölte le a legényke könnyeit.
1944. november 17-én született Budapesten. A Budapesti Spartacus és a Vasas SC sportolója volt 1964—1977 között, amikor világbajnoki címet szerzett tájfutásban (1972, egyéni), ezüst- és bronzérmet (1970, illetve 1976, váltó), nyert 14 magyar bajnoki címet tájfutásban, 6-ot sífutásban. Ő volt az első nő Európában, aki három órán belül futotta le a maratoni távot (42,195 km). Nem a véletlen játéka tehát, ha 1978-ban világbajnoki ezüstérmes lett maratoni futásban. Közben elvégezte az ELTE matematika—fizika karát és a Testnevelési Főiskola sportvezető és szakedző szakát. Férjhez ment Feledy Péter televíziós szerkesztő-műsorvezetőhöz. Fiuk, Feledy Botond jogi diplomát szerzett. Monspart Saroltát érdemeinek elismeréseként Mádl Ferenc köztársasági elnök érdeméremrenddel tüntette ki 2003-ban.
Zárjunk azzal, hogy idézzük Sarolta szavait a tájfutásról: "Rendkívül hasznos sportág. Különösen a gyerekeknek. Tapasztaltam, hogy a kövérebb, mozgásban ügyetlenebb gyerekek jobban megválasztják a rövidebb utat, az ügyesebbek, mozgékonyabbak pedig adottságaikra támaszkodva addig futkosnak, míg beesnek a pontba. A sikerélmény adott itt is, ott is. És még valami: a tájfutás hozzásegít a balesetek megelőzéséhez, elkerüléséhez. A futó kézbe kapja a térképet, regisztrálja az információt, ezt egyezteti a terep valóságával, és dönt, azaz megválasztja a legjobb, a legmegfelelőbb útirányt. A tájfutás azzal, hogy szellemi és fizikai sport is, na meg kint, a természetben zajlik, maga az erdő a stadion, hát előnybe kerül a többi sportággal szemben. Az átlagember sportja. Hatvan-, hetvenévesen is vígan űzhető. Nem véletlen, hogy több országban — Skócia, Izrael, Japán... — kötelező tantárgy."
