Takarékoskodni kíván a kormány, keresi a közigazgatási leépítések folytatásának módozatait, és íme, politikusai felröppentik az összevonások ötletét.
Szenátor, prefektus áll ki és értekezik arról, hogy kevesebbe kerülne a polgármesteri, megyei és prefektusi hivatalok fenntartása, utóbbiakat akár el is törölhetnék, mi több, célszerű lenne, ha az ötezernél kevesebb lélekszámú településeket egyesítenék, ha a megyék számát például felénél is kevesebbre, tizenhatra csökkentenék, mint tették legutóbb az ötvenes években is a tartományok létrehozásakor. Meggondolkodtatónak vélik, mert úgy gondolják, hogy akkor például a székely megyék összevonására is sor kerülhetne végre egy más, kifogás alá ugye nem eső jogcím alatt, tehát legalább két legyet üthetnénk egy csapásra. Ha a folyamat beindul, még Málnás és Mikóújfalu késhegyig menő és világrengető viszálya is feloldható lenne, márpedig kinek nem fáj eme állítólag kibékíthetetlen testvérharc gyilkos volta?
Még sorolhatnánk az intézkedés áldásos kihatásait, miként azt bizonyára megteszik azok, akik elkezdték népszerűsítését, és nem kétlem, hogy egyre újabb érveken törik a fejüket, elvégre a sajtótájékoztatók új, termékenynek ígérkező témájáról vagyon szó.
Legfeljebb azon csodálkozik el a gyanútlan szemlélő, hogy alig egy-két éve még az erőszakosan községekbe egyesített falvak szétválasztása volt napirenden, sikerült is bizonyos erőknek előbb Nagypatakot felszabadítaniuk borosnyói elnyomatás alól, majd ezt némileg megkésve követte Dálnok, Málnás, Kézdialmás stb. önállósítása nálunk, nem egy magyar településé Szatmár, Temes, Bihar és más megyékben, s hogy akkor bizony ugyanazok győzelemként, a kisebbségi emancipációt szolgáló lépésként, történelmi igazságszolgáltatásként üdvözölték az egy-kétezres falvak és egységek létrejöttét. A méltatások ennél is messzebb mentek, évtizedes sérelmek orvoslásáról értekeztek.
Nem kívánom szaporítani a szót, pontokba foglalva folytatom. A kommunizmus, de a királyi diktatúra, sőt, a nemzeti liberális stb. párok korábbi kormányzásai idején végrehajtott közigazgatási összevonások mind az erdélyi magyar településhálózat szétzilálását, falvaink, városaink közigazgatási lefokozását, elsorvasztását vagy elrománosítását idézték elő — attól függetlenül, éppen mivel indokolták azok végrehajtását. Ennek ellenszere csakis az önállóság fenntartása, illetve visszaszerzése lehet, amit elértünk e tekintetben, fenn kell tartani mind szórványkörülmények közt, mind a tömbben.
A diktatúra idején általános faluellenességgé fokozódott e tendencia, román vidékek is megérezték, mit jelent az idegenekből álló vezetés, a hivatalok, kirendeltségek, művelődési otthonok, iskolák, orvosi rendelők, rendőrőrsök, jegyzőségek stb. kis falvakat sorvasztó hiánya. Háromszék alsó és középső részében olyan demográfiai leépülés következett be, hogy féltucatnyinál több három-négy főt számláló, egymástól távol fekvő falut kellene egy zsákba gyömöszölni, ha ragaszkodunk az ötezres számhoz, márpedig az nagyon sok jogos különérdeket sértene, olyan ellenségeskedés magvait vetve el, mely pusztítólag hatna vissza az amúgy is gyenge lábakon álló, de pillanatnyilag magukhoz térőben lévő közösségekre. A helyi demokrácia nemkülönben sérülne a nagy összezártságban, megakasztaná a lassú önösszeszedés folyamatát, utat nyitna a manipulatív irányításnak, az állampolgári kontroll felszámolásának. Egy decentralizációt szorgalmazó reformba semmiképp sem illeszthető be.
Ne akarjunk hát sírásói lenni településhálózatunk örvendetes éledésének. Ha egységes Székelyföldet óhajtunk, és tartósan fennálló eredményt kívánunk elérni, azt nem más változások örvén és ürügyén kell kivívni, mert az ebül gyűlt szerzedék ebül vész el. Egységünket sok, minél több erősödő falu és város hozhatja létre és teheti legitimmé mind a lakosság, mind a világ szemében.
