szólaló vagyok a romániai tanügyi, nyelvoktatási és a magyar nyelv pusztítási törvényének kérdésében. Az utolsóra még várni kell.
Kis történetekből áll össze egyedi és nemzeti történelmünk. Kérek hát időt kitérőre. A halottak napja szomorú holdudvarában láthattuk a Duna Televízióban nemrég azt a képsort, amelyen a Fogaras környéki magyar szórvány egyik falujában a lélekgondozó református lelkész, Pásztori Tibor Endre eltemette a falucskában az utolsó magyar embert. Szívszorító volt látnunk lehetséges, a románok által száz éve megtervezett jövendőnket. A román pópa akkor elvette papunktól a református templom kulcsát. Rémisztő jelenet. A színpad pedig Erdély volt, a hazánk.
Románia zseniálisan alkalmazza a kis lépések taktikáját, tudván, az idő malmai neki őrölnek ilyen magyar vezetők és vezetetlenek mellett.
Szintén e tanügyi törvényhez tartozik az alábbi másik kis történet.
Úgy tíz évvel ezelőtt meghívtak Szatmárnémetibe nemzetközi költőtalálkozóra. Paizs Tibor barátom intézte, akit ott még jobban ismernek, dolgozott az ottani lapnál. Nagykárolyba vittek le szólalni, a kastély hatalmas, földszinti termében gyülekeztünk mintegy százan. A kastély a Károlyi grófoké volt, akkor — ma is? — az enyészeté. Mondottam Tibornak, nem mehetünk el innen anélkül, hogy nyomot ne hagynánk a 80 százalékban román költők szívében, jelet magunkról, erdélyiekről. Csitított, nehogy valami botrányt csináljak. Én nyugtattam őt. Nem csináltam. Kihívtak engem is a színpadra: következik C. Z. budapesti költő!
Taps, figyelem középpontjában. És akkor magyar meg román nyelven üdvözöltem a kollégákat — óriási taps. És mély lélegzet után fölmondottam Iancu Văcărescu moldvai román krónikás négysoros versét. Hadd jegyezzem ide, érthető:
Urmaşilor mei Văcăreşti,
vă las vouă moştenire
creşterea limbii româneşti
şi a patriei cinstire!
Azaz prózában: Văcărescu utódaim, örökségül hagyom nektek a román nyelv ápolását és a haza becsületét.
Soha költőként akkora sikerem nem volt, mint ott, akkor. Szinte leszedtek a színpadról. Műsorunk után széttéptek volna a szeretetükkel a román kollégák. A vacsoránál az asztalunk valóságos zarándokhellyé vált. Pedig semmit nem tettem, csak felidéztem az ő krónikásuk gyönyörű szavait — a mai Romániában, az anyanyelv és a haza becsülete kérdésében. Tizenhat éves koromban jegyeztem meg leckeórán a négy sort, adom most vissza a mai román kormánynak, hadd morzsolgassák ezt a négy sort, és emlékezzenek: Iancu Văcărescu az anyanyelv ápolását és a haza becsületét tartotta legfontosabbnak a hagyatékában. Szent mindmáig az ő négy sora.
Szent Kosztolányi imádságos ragaszkodása, fohászos köszönete, hogy magyar nyelven írhat.
Ne várjuk be, amíg e mostani román kormányfik között esetleg megjelenik Iancu Văcărescu szelleme, és tisztességre inti-ihleti őket, ne várjuk! Nem lesz. Nekünk kell cselekednünk, követelnünk. És nem így, hanem úgy, ahogy a román krónikás.
