A történet ott kezdődött, hogy Hetyke Hildát, a csinos erdei nyuszilányt egy szép napon elvitték az állatkertbe. Hogy mi történt, mi nem, csak találgatni lehet, mert híre ment, hogy különös utódnak adott életet, de hát a szerelem is különös, mindenkinél más, így senki sem firtatta a dolgot.
Egy napon aztán nyuszi nagymamánál megjelent egy kis nyusziféle lény, aki Muszi névre hallgatott, és aki olyan volt, mint egy nyuszi, csak rövidebb lábakkal, dús, hófehér szőrzettel, melyet egy-egy vörösesbarna folt tarkított, na meg két jókora lelógó füllel, mely fonnyadt karalábélapira emlékeztetett. A rossz nyelvek rebesgették, hogy köze lenne a tengerimalacok nemzetségéhez, de biztosat senki sem tudott.
Muszi csendes, de játékos gyermek volt, aki próbált barátkozni a többiekkel, de mindenki csak megbámulta, csúfolta. Így találkozott vele egy délután doktor Bubó, amikor a fura nyuszi egészen a földig lógatta a fülét bánatában.
A doktor megsimogatta a fejét, mire Musziból kitört a sírás. Én egy selejt vagyok — hüppögte —, ezért küldtek el az állatkertből, és ezért nem szeret senki.
Ennyi keserűség láttán a doktornak is elszorult a torka. Senki sem selejt, csak esetleg más, mint a többi — mondta csendesen. — Majd te is rájössz erre.
Telt, múlt az idő, s a szeszélyes időjárás megviselte a termést is, nem csak Kerekerdő lakóit. A legkeresettebb nyúleledelből, a sárgarépából és káposztából alig termett valami. Volt is nagy szomorúság, különösen a szomszédos Nyúl Nimródéknál, ahol a kis nyuszik csak ezt ették meg.
Muszi gondolt egyet, és elvitte a maga káposzta- meg répaadagját a kicsiknek.
— Én meg tudok enni sok mindent, magokat, füvet, almát, hiszen én más vagyok, mint ti — mondta, és most először életében érzett valami jóleső elégtételt.
A dolognak híre ment, és azóta minden kerekerdei lakos azt mondja, ha valaki különleges csöppen közéjük: Mindegy, hogy milyen, ha nagy szíve van.
