Évek óta mel-lőzte ugyanis a bizottság a nagy dél-amerikai írókat, Márquez ugyan (a Száz év magányért) megkapta a díjat, de Borges, Cortázar, Fuentes nem. Llosa elismerése a történetet is rehabilitálja, hiszen az író példátlan népszerűsége nem véletlen, nagy mesélő ő is, akár az évtizedekig szintén mellőzött Günter Grass. A magyar olvasó szerencsés hely-zetben van, don Mariónak ugyanis egy novelláskötete (Köly-kök), Flau-bert-ről szóló nagyesszéje (A lehetetlen kísértése), közel-keleti útikönyve (Izrael, Palesztina) és fiatal írókkal foglalkozó könyve (Levelek egy ifjú regényíróhoz) mellett tizenöt regénye jelent meg magyarul, nem egy több kiadásban is (A város és a kutyák, Zöld Palota, Négy óra a Catedralban, Pantaleón és a hölgyvendégek, Júlia néni és a tollnok, Háború a világ végén, Halál az Andokban, Ki ölte meg Palomino Molerót?, Mayta története, A beszélő, Szeretem a mostohámat, Don Rigoberto feljegyzései, Édenkert a sarkon túl, A Kecske ünnepe, A rossz kislány csínytevései)... Emellett a Nagyvilág az elmúlt évtizedekben rend-szeresen közölte esszéit, cikkeit, pamfletjeit, egy hosszabb önéletrajzi beszélyét (Fiam, az etióp) és egy drámáját (Erkélyek bolondja). Vargas Llosa a kilencvenes évek közepén Ro-mániában is járt, izgalmas pamfletet írt benyomásairól (A Ceau-şescu-villa, amelyet 1995. december 23-án közöltünk), bizonyítva, hogy nem csak visszatérő nagy témájának, a dél-amerikai diktatúrák természetrajzának finomszerkezetét és kreténségét érti, de a kelet-közép-európai népi demokráciáknak nevezett diktatúrákét is. Most egy különös írásával köszöntjük, mely a bűbájosan ironikus és az erotikus irodalom lehetőségeivel kihívóan eljátszó Szeretem a mostohámat című könyvéből való. Megjelenése után akkora sikere volt, hogy folytatta, így született meg különös regénye: Don Rigoberto feljegyzései.