Mondom és megismétlem: a feleségem kancafara. Nem tompor az, nem fenék, nem hátsó és nem is ülep, hanem kancafar. Mert valahányszor meghágom, ez az érzés nyűgöz le: csupa izom és bársony, nyugtalanul hánykolódó és mégis engedelmes kancán lovagolok. Kancafar az a javából, kemény és talán valóban oly hatalmas, amekkorának a királyságomban terjedő legendák lefestik, lángra gyújtva alattvalóim képzeletét. (Minden szóbeszéd a fülembe jut, és cseppet sem haragszom miattuk, sőt, úgy érzem, mintha hájjal kenegetnének.) Amikor ráparancsolok, hogy térdeljen elém, és érintse meg homlokával a szőnyeget, hogy kedvemre szemügyre vegyem, a varázslatos testrész teljes pompájában feltárul előttem. Mindkét féltekéje maga a testté lett Paradicsom, a két félgömb között pedig finom, alig látható pihékkel borított árok vezet addig a részegítő, sötét és világos selymeket rejtő erdőcskéig, amely a combok szilárd oszlopait koronázza, a kép a babiloniak oltárait juttatja eszembe, a barbár vallásét, melyet a miénk törölt el. Tapintásra kemény, az ajkaknak édes, ölelni véghetetlen és forró a hideg éjszakákon, a fej, mint puha párnán, úgy pihenhet rajta, szerelmi ostrom idején pedig kifogyhatatlan tárháza a gyönyöröknek. Cseppet sem könnyű áttörni rajta, kezdetben még fájdalmas is, a rózsás hústömeg olyan ellenálló a férfias támadással szemben, hogy igazi hősiesség kell a rohamhoz. No meg eltökélt akarat, mélyreható és állhatatos dárda, egyszóval olyan arzenál, mint az enyém, amelyik nem retten vissza semmitől és senkitől.
Amikor elmondtam Gügésznek - aki testőröm és miniszterem egy személyben -, hogy büszkébb vagyok azokra a hőstettekre, melyeket nászunk pompás vitorlázatú hajóján viszek véghez Lucreciának szegezett dárdámmal, mint a csatatereken tanúsított vitézségemre vagy mint a józanságomra, mellyel igazságot teszek, Gügész jóízű hahotára fakadt, mert azt hitte, tréfálok. Pedig nem vicceltem, valóban büszkébb vagyok. Kétlem, hogy sokan felvehetnék velem a versenyt Lü-diában. Egyik éjjel - az ital már jócskán a fejembe szállt -, csak hogy megbizonyosodjam képességeim felől, a házamba hívattam Atlaszt, legjobban felszerszámozott etiópiai rabszolgámat. Úgy intéztem a dolgot, hogy Lucrecia bedőljön előtte, őrá pedig ráparancsoltam, hogy hágja meg. Hogy miattam való zavarában-e, vagy mert a próba valóban meghaladta az erejét, nem tudom, de tény, hogy a szerecsen kudarcot vallott. Többször is láttam, amint lándzsát szegezve nekiveselkedik, eltökélten előrelendül, zihál, majd leverten visszakozik. (Mivel a megalázó emlékkép sokáig nyomasztotta Lucreciát, Atlaszt végül is lefejeztettem.)
Mert az az igazság, hogy szeretem a királynét. Minden csupa édes báj, csupa finomság rajta, kancafarának dús káprázatával ellentétben: a keze, a lába, a dereka és a szája. Orra pisze, ábrándos szemének titokzatosan nyugodt vizeit csak a gyönyör és a harag korbácsolja fel olykor. Úgy tanulmányoztam szépségét, amiképpen a tudósok teszik vizsgálat tárgyává a Templom avítt fóliánsait, s noha már szinte betéve ismerem bájait, nap mint nap - vagy inkább minden éjjel - fölfedezek rajta valamit, amitől meghatódom: hol vállának lágy görbületét, hol meg azt a rakoncátlan csontocskát a könyökén, máskor ágyékának hamvát, térdének gömbölyűségét vagy éppen hónaljának áttetsző, fémes bozótját.
Sokan hamar ráunnak törvényes asszonyukra. A házasság egyhangú mindennapjai megölik a vágyat - vélik nagy bölcsen -, mert ugyan miféle illúzió bizonyulhat tartósnak s gerjesztheti föl a szenvedélyt egy olyan férfiemberben, aki hónapok s évek hosszú során át ugyanazzal az asszonnyal fekszik ágyba? Ám engem Lucrecia, noha jó pár éve vagyunk már házasok, cseppet sem untat. Ha tigris- vagy elefántvadászatra megyek, vagy háborúba akár, ha csak rá gondolok is, ugyanúgy megdobban a szívem, mint az első napokban, s ha netán tábori sátram magányos éjszakáin valamely rabnőt vagy más asszonyszemélyt simogatok unaloműzőként, kezem mindannyiszor sértett csalódottságot érez: ezek éppen csak tomporok, fenekek, hátsók vagy ülepek. Egyedül az övé - ó, hogy imádom - kancafar. Ezért hűséges hozzá szívem, ezért szeretem őt. Ezért írok hozzá verseket és suttogom fülébe őket, ha kettesben vagyunk, ezért borulok lába elé, ezért csókolom össze a lába fejét. Ezért tékozlom pénzemet ékszerekkel, drágakövekkel teli ládikákra, ezért hozatom neki a világ minden tájáról a cipellőket, ruhákat és díszeket, melyekből örökké újat és újat akar. Ezért óvom és becsülöm, mint királyságom legpompásabb jószágát. Lucrecia nélkül halál volna az élet. (...)
- Az egyiptomi rabnőnek - mondta Gügész -, akit most vettem, olyan feneke van, amilyennel még nem áldott meg nőt a gondviselés. Az arcában nincs semmi különös: a mellei aprók, ő maga meg nagyon izzadékony, de a tompora akkora és oly engedelmes, hogy minden fogyatékosságáért kárpótol. Ha csak rágondolok is, beleszédülök, felség.
- Mutasd meg, és cserébe én is megmutatom valakiét. Összevetjük a kettőt, és eldöntjük, melyiké szebb, Gügész. (...)
Hát így kezdődött. Elsőként az ő házába mentünk, a gőzfürdőjébe, a kert végiben, s mialatt verejtékeztünk, majd pedig a masszázs újjászülető örömeit élveztük, alaposan szemügyre vettem az egyiptomi rabnőt. Magas, sudár alakja volt, arcán jellegzetes forradások éktelenkedtek, melyeket a fajtájabeli süldő lányok arcán ejtenek, amikor vérengző isteneiknek ajánlják őket. Túl volt már az első virágzásán. De izgatónak és szemrevalónak találtam, elismerem. Ébenfekete bőre úgy csillogott a gőzfelhők között, mintha lakk borította volna, s minden mozdulata és gesztusa fejedelmi méltóságot sugárzott. Az alpári alázatosságnak, mellyel a rabnők oly gyakran próbálják elnyerni uruk kegyeit, nyoma sem látszott rajta, sőt ellenkezőleg: valami hűvös elegancia áradt belőle. Nem értette a nyelvünket, de azonmód kihámozta ura jelbeszé-déből, hogy mit kíván tőle. Amikor Gügész elmutogatta neki, hogy mire vagyunk kíváncsiak, a nő előbb végighordozta rajtunk selymes, megvető pillantását, majd lassan megfordult, kissé meghajolva megfogta tunikája alját, s a ruhát magasba emelve föltárta előttünk hátsó fertályát. Tény, hogy figyelemre méltó volt, sőt, talán maga a csoda másvalakinek, de nem nekem, Lucrecia férjének. Kemény volt, igen, gömbölyded és lágyan ívelő, s a szőrtelen, viaszosan opálfényű bőrfelületen úgy csúszott meg a tekintet, mint a tenger vizén. Elismerően nyugtáztam a látottakat, és miniszteri testőrömnek is gratuláltam kéjdús tulajdonához.
Hogy ajánlatom rám eső részét teljesíthessem, ahhoz a legnagyobb körültekintéssel kellett eljárnunk. Az a bizonyos epizód Atlasszal, mint már mondtam, nagyon megviselte a feleségem lelkét, csak azért ment bele a dologba, mert Lucrecia minden szeszélyemnek eleget tesz. De látván szégyentől piruló arcát, mialatt sikertelenül igyekezett végigjátszani Atlasszal azt a szerencsétlen ötletemet, megesküdtem rá, hogy soha többé nem vetem alá ilyen próbának. Még most is előfordul, pedig mennyi idő telt már el azóta, s a szegény Atlaszból is már csak a fénylő csontjai lehetnek meg valahol, annak a keselyűktől és sólymoktól feketéllő szakadéknak a mélyén, ahová megcsonkított testét hajították, egyszóval még most is előfordul, hogy a királyné, fölriadván, remegve veti magát a karomba, s ilyenkor mindig azt álmodja, hogy a felhevült szerecsen ott lükög a hátában.
Ezúttal úgy szerveztem meg hát a dolgot, hogy a kedvesem ne is gyanítsa, mi készül. Legalábbis az volt a szándékom, hogy ne tudjon semmiről, de ahogy így utólag visszapergetek magamban mindent, ami azon az éjszakán történt, néha kétségeim támadnak.
A kerti kiskapun engedtem be Gügészt, s mialatt udvarhölgyeim mezítelenre vetkőztették Lucreciát, míg megillatosították és bekenték testét a kivonatokkal, melyeket annyira szeretek szagolni és ízlelni a bőrén, miniszteri testőrömmel besettenkedtem az ágyasházba. Jelekkel Gügész értésére adtam, hogy bújjon el a balkon függönye mögött, és igyekezzék mozdulatlanul, zaj nélkül meglapulni ott. Abból a sarokból remek rálátás nyílt a pompás, faragott oszlopos hitvesi ágyunkra, a kis lépcsőjére, a földig érő vörös kárpitjára, a kispárnák, a hímzett, drága selyemtakarók tömegére, a királynéval éjjelente vívott szerelmi párviadalaink csataterére. Minden fáklyát eloltottam, így a homályba boruló szobát épp csak megvilágították a tűz lobogó lángnyelvei.
Kisvártatva Lucrecia is besurrant, fátyolszerűen átlátszó fehér selyemtunika lengte körül, melynek karöltőjén, nyakán és alján csipkeszegély futott körbe. Nyakát igazgyöngysor övezte, fején főkötőt viselt, lábán pedig nemezpántos, magas sarkú fatopán díszlett.
Jó darabig csak gyönyörködtem benne, miniszteremet is megajándékozva az isteneknek való látvánnyal. S mialatt a szemem legeltettem asszonyomon, azon járt az eszem, hogy Gügész is ezt teszi, és a kettőnket összekötő romlott cinkosságnak ez a tudata hirtelen fölgyújtotta vágyamat. Szó nélkül magam alá tepertem királynéi hitvesemet, majd föltérdeltem és meghágtam. Mialatt kezem cirógatva járta testének hegy-völgyes tájait, Gügész szakállas arca is fel-felrémlett előttem, s a gondolatra, hogy lát bennünket, még inkább tűzbe jöttem, s gyönyörömbe eladdig ismeretlen keserédes, csípős íz vegyült. Na, és Lucrecia? Ő is megsejtett valamit? Mert azt hiszem, még soha nem éreztem olyan fergetegesnek, mint akkor, még soha nem volt olyan mohó a kezdeményezésben és válaszadásban, még nem harapott, csókolt, ölelt olyan félelmetesen. Talán megérezte azon az éjszakán, ott a lángok és a vágy bíborába boruló szobában nem ketten voltunk együtt az élvezetben, hanem hárman.
Amikor hajnalban kiosontam az alvó Lucrecia mellől, hogy miniszteri testőrömet a kertkapuhoz kísérjem, Gügész a hidegtől s a kimerültségtől úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
- Igaza volt felségednek - hebegte vacogó fogakkal. - Láttam, és amit láttam, oly tündökletes, hogy el sem merem hinni. Láttam, és még most is úgy érzem, álmodtam csak.
- Felejtsd is el mielőbb és mindörökre, Gügész - parancsoltam reá. - Különös, végig nem gondolt ötlettől vezetve részesítettelek ebben a kiváltságban, hogy lásd, mennyire becsüllek. De vigyázz a nyelvedre. Nem szeretném, ha a nép a szájára venné a királynét, és a kocsmákban meg a piacokon csámcsogna ezen a histórián. Még megbánnám, hogy behoztalak ide.
Szent esküvel fogadta meg, hogy egy szót sem ejt róla senkinek.
Mégis megtette. Különben hogyan futott volna szét az eset híre? (...)