A fennmaradó rész többsége renegát, nemzetiségét tagadó, labanc lelkületű féreg, s néhány valóban román, akik a közigazgatást vitték, és a legfontosabb intézmények élén álltak. Három évtized múltán, a második ezredfordulón, az akkorra százhúszezer fölé dagadó lélekszámú városban — amelyet még Szent István hitvese, Gizella királyi vadászai alapítottak az első évezred fordulóján — már csak negyven százalék a magyar.
Torokszorító kilátások, ha számba vesszük, hogy a rablóbéke megkötésének idején a negyvenezres lélekszámú városkában a lakosoknak csupán három százaléka román nemzetiségű. De Peregrinus nem volt hajlandó búslakodni. Megjegyezte ugyan ezeket az adatokat, de ő másként számolt. Ha 1920-ban négyszáz román és 39 600 magyar élt a városban, úgy a mai lélekszámot és az arányokat véve alapul, most negyvennyolcezer magyar él Szatmáron. Még gyarapodtunk is! — állapította meg vándorunk.
Peregrinus egyébként mindig többre tartotta a minőséget, mint a mennyiséget, és csak az állatvilágra nézvést találta igaznak a mondást, miszerint sok lúd disznót győz. És Dávidra meg Góliátra gondolt.
A híg lére eresztett városnak ma a magyarság a sűrűje. De ne bántsuk egymást, kössünk békét, hisz ez a város amúgy is a békekötéséről híres. Itt, a valamikori Vécsey-házban (ma múzeum) szégyenítették meg a magyart, amikor 1711. április 30-án a hazaáruló Károlyi Sándor köpönyeget forgatva cserbenhagyta Rákóczi szabadságharcát, s hűségesküt tett a császári hadak főparancsnoka, Pálffy János előtt — az akkor már egyébként halott — I. Józsefre.
M egmondtam én — mormogta maga elé Peregrinus —, hogy e vidéken él a legtöbb renegát. Aztán a szégyenletes tett helyszínére, a majtényi-domahidai sík szemléjére hajtatott. A domahidai állomás mögött elhelyezett obeliszken csupán ennyi áll: Szatmári béke — alatta: 1711. április 17.
1847 májusában Petőfi is megállt itt. A majtényi síkon című versében így gondolkodik: ,,Csatatér ez a sík, szent csatának tére, / Mert a szabadságért harcolának rajta, / Oh, árva szabadság, haldokló kezedből / Undok árulás a fegyvert kicsavarta. // És a hősök, kik itt a hazáért vívtak, / Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek, / És a latrok, kik a hazát elárulták, / Urak lőnek... oh, szív, szívem, ne repedj meg! —"
A nagymajtényi síkon letörött a zászló — dúdolta Peregrinus a kuruc keservest, miközben emlékező tekintete belátta a hadszínteret. Tizenkétezer megalázott kuruc kér bocsánatot a császártól, s Károlyi Sándor fővezér parancsára a 149 zászlót a földbe szúrják. És azóta, majd háromszáz éve, sem függetlenségünk, sem szabadságunk.
A felvázolt kép persze túlzóan leegyszerűsítő. Ez a kuruc—labanc szövetség ennél sokkal bonyolultabb. Szakemberek állítása szerint a fegyverletétel voltaképpen a kiegyezést hozta közelebb. Némely történészek szerint, ha nincs Pálffy, Szatmáron ma nem beszélnének magyarul.
P etőfi viszont még mérhetetlenül gyűlöli a károlyiak kastélyának valahány régi és új urát. Peregrinus most a kastélyt, ezt a Mátyás idejében épült pompázatos lovagvárat járja körül, miközben a régi nagykárolyiakra gondol, a nagyokra, a szabad lelkűekre. Itt, Nagy­károlyban született Károlyi (Károli) Gáspár, a Biblia magyarra fordítója — állítólag ,,balkézről", merthogy nem ez az eredeti neve. Szép szobra áll ma Nagykárolyban a református templom udvarán. Kezében az Úr Istennek szánt ajándékát, a magyar Bibliát tartja.
Mint a vármegye főjegyzője itt dolgozott és tartott csodálatos hazafias szónoklatokat Kölcsey, Petőfi az itteni megyebálon ismeri meg Júliáját, s itt köt barátságot a koltói gróffal, Teleki Sándorral, itt születik a Színek és évek írója, Kaffka Margit. Tizenegy és tizennégy éves kora között az itteni piarista gimnáziumban tanult Ady.
Ha már erre jár, gondolta vándorunk, kiruccan, immár sokadszorra, a közeli Érmindszentre Adyt megidézni.
Amikor első ízben járt itt, még beszélgetett Juliska nénivel, az Ady-ház hűséges gondnokával, aki — mert szülei Ady Lőrinc cselédei voltak — őrzött még gyermekkori emlékeket az olykor hazalátogató költőről.
Adyfalva ma csüggedt, elárvult. Adyfalván megfogyatkozott az élet. Kiköltöztek a temetőbe. ,,Nagy sírkertet mérünk." Hol hajdan a bőtermő élet a búzakeresztek sokaságát adta, ma sírkeresztek százaival árvul.
P eregrinus visszatért Nagy­károlyba, majd az 1920-as határ mentén haladva déli irányba a főúton, Váradot is maga mögött hagyva, Nagyszalontán állt meg.
A pápai tizedjegyzék az 1300-as évek elején említi a települést. Toldi Miklós neve is ekkor fordul elő elsőként. Szalonta legendás főura, Pozsony főispánja virtusból elszegődik zsoldosvezérnek Nagy Lajos vegyes házi királyunk csapatába, aki épp Itáliába tart.
A 16. századig a település a Toldi család tulajdona. Toldi György 1625-ben eladja a birtokot az időközben ide telepített hajdúknak, akik vezérük, Bocskai István jóváhagyásával védvárat építenek. E régi vár egyetlen megmaradt része, őrtornya a mai nevezetes Csonka-torony. Ezt rendezték be Arany János-múzeumnak.
A magyar nyelv őrtornyának minden tücskét-bogarát ide gyűjtötték össze. Mert ő maga is mindent gyűjtött: inggombot, kötött hálósipkát, lyukas karimás kalapot, elnyűtt takarókat, régi meghívót, Petőfi teáskannáját. A kései hajdúsarj gondos, aprólékos ember volt. Törékeny, fázós, beteges. A férfiember idejekorán megrokkant. De a költő?
,,Sok nagy ember szállt pokolra / Négy-öt ezredév alatt, / Vissza is tért egy vagy kettő / A nagy többség ott maradt" — írja egyik, töredékben maradt utolsó versében Arany János. ,,Egy vagy kettő." Az igazán nagyok, miként állítja, rendre mind visszatértek. Ő is. 1882. október 24-én, egy keddi napon indult síron túli életébe. És azóta ,,visszajár". Miként? Ezerféle fondorlattal. Okos szemében az epikus tárgyilagossággal, nyalka bajsza huncut rezdülésében a szatírával, gömbölyded arcvonása mögött a tragikum szögleteivel. Peregrinus számára mostanság főként ez utóbbival.
Az ember mindig visszatér (első szerelméhez), de mindig más céllal — így az egyik aforizma. Visszatért ő is. Mi célból? Talán, hogy szemlét tartson lelkiismeretünk fölött. Talán, hogy újra elmondja, a bűn legbensőbb lényege az őrület. Talán úgy véli, még nem késő elmondani: a bűntudat a rettenethez vezethet. Visszatért figyelmeztetni: kockázatos dolog a férjek életére törni, kikapós menyecskének lenni, elcsábított lánynak. De még inkább arra figyelmeztet: a hamis tanúzásnak szomorú következményei lesznek. Meg arra, hogy minden csábítás, sörbet, füge, pálma ígérete ellenére is ki kell tartanunk igaz hitünk mellett. Visszatért ,,fehér galambként" magas szárnyalásában is óva intve hízelgőt s a hitszegésben önmagát bájolót. Miért tért vissza hát valójában? Kinek miért. Számomra — gondolta Peregrinus — a lelkiismeret nyugalmáért, erkölcsi erőim épülésére. Bizonyára van, akinek kísérteni. Visszatért ezúttal is gyöngyhalomnyi gondolattal.
Peregrinus gondolatban újraolvassa a balladákat, s a kísértetek valószínűtlen árnyai mögül megvilágosodik számára az igazi morál.
T ünékeny játék a lelkiismeret, mormolta Arany szavait maga elé vándorunk, s miként a költő a fotográfusnál, ki arra kérte, válassza ki a sok közül a sajátját, a híres botos és kalapos kép láttán így szólt: Ez menni készül, én vagyok!
Indulna Peregrinus is, de még marasztalják. A másodszülöttek: Zilahy Lajos, Sinka István s a többi.
A szalontai port többször is kisöpörte a török. S a pór futott. Egy ízben negyven évig nem élt ember a településen. A büszke hajdúkat is megtörte az ellen. Bécs cseléddé silányította őket. A tölgykomplexus suszter-cézára az anyanyelvükben lopta meg, és a gyomornedveiket sikkasztotta el. Omlott itt is a magyar.
A mai város újkori Toldiját keresi. Úgy tűnik, jó úton jár. A városka szülötte, Kulin György csillagász Szalontáról nevezte el az általa felfedezett kisbolygót.
Peregrinus most egy másik bolygó felé veszi útját. Afelé, amelyet Kossuth Lajos — kinek egyébként egyetlen erdélyi szobra Nagy­szalontán áll (2003 óta most már Gyergyó­csomafalván is) — a Magyar Golgotának nevezett: Aradra.
Ez valóban egy másik bolygó. A magyar Kháosz és Kozmosz véget nem érő drámai küzdelmében Arad az erdélyi univerzum kereszthordozó planétája.
Már eleve halmok, siratni való hantok környékén épül a város. Ember, ki erre járt, halni jött ide — állapította meg a borúlátók túlzásával Peregrinus. És személyes oka is volt ezt hinni. Az Arad melletti Lippán ,,esett" el tizennyolc évesen itt katonáskodó unokaöccse szűk húsz esztendeje — egy lábát feltörő bakancs okozta vérfertőzésben. Korábban tulajdon katonatársa fulladt meg tankjában egy hadgyakorlat során a Maros fenekén egy víz alatti átkeléskor.
A mi a magyar sorsot illeti, a történet e tájhoz kötődő életünk őskorában kezdődik. Alig több két emberöltő idejénél, hogy Hont foglaltunk e tájon, s máris a magunk irtásába kezdtünk. A Könyves Kálmán parancsára megvakított fiatal király, II. Béla Orodra (Aradra) hívja össze az országgyűlést, hogy megvédje királyságát s egyúttal az Árpád-ház kihalását Kálmán király trónkövetelő fattyával, az orosz Borisszal szemben.
A megjelent főurak közül hatvannyolcan többé nem térnek vissza övéikhez, aki életben maradt, annak nem volt hová visszatérnie. A hatéves korában megvakított Béla Ilona nevű hitvese, a szerb nagyzsupán lánya a férje megcsonkítását annak idején helyeslő főurakon vesz szörnyű elégtételt. Ember, ki erre járt, halni jött ide.
,,Az ősök keresztet írtak az állam címerébe: Arad pedig a Magyar Golgota." De Kossuth előtt bő négy emberöltővel ezt a mogorva parasztkirály, Dózsa György is megfogalmazhatta. Arad mellett, Nagylaknál győzedelmeskedett utoljára. Araddal már nem bírt. Ha nem is itt, de ez tette fel fejére az izzó koronát.
Petőfi 1849. július 31-én a muszka hadak verte por ködében eltűnt Segesvár alatt. A Szabadság már ekkor alkonypírban ég. Augusztus 2-án Kossuth kormánya Szegedről Aradra teszi át székhelyét. A Fehér Kereszt Szállóban van ideiglenes otthonuk. Aradi ablakukból hajnal- s alkonytájt Világosra látni. Pe­regrinus, ha másként nem, Illyés szemével látta, amint a várban Kossuth Görgeyvel vitázik. Két igaz hazafi. Csak a pusztulás és a teremtés dolgában nem értenek egyet. Az egyik józan belátó, a másik szenvedélyes gyújtogató. De tűz ellen mindketten biztosítottak. Kossuthnak lett igaza. A magyar balladákban a vérből liliomok sarjadnak és rózsafák nőnek. Éltető forrás fakad a halál helyén. A magyar sorsban a teremtés pusztulással terhes. 1849. augusztus 13-án Világosnál a Szabadság katonái a muszka hadak előtt leteszik a fegyvert.
A következményekkel valamennyien tisztában vannak. Jókai halálsápadt, Vörösmarty az őrület határán — menekülnek Aradról. Már szerszámozzák a lovakat, amelyeket majd Kossuth hintaja elé fognak, hogy Törökor­szág­ba repítsék a ,,legnagyobb gyújtogatót". Görgeyt Váradra, Paskievics elé rendelik, hogy majd megkegyelmezzenek neki. Csak a városon ül néma döbbenet.