Vannak élethelyzetek, amelyekben a katonák még a politikusoknál is jobban tudják, milyen felbecsülhetetlen értéke s értelme van a helytállásnak. Emberi tartásuk, tisztességük, de kiváltképp a jövőnek adózó felelősség követeli ezt tőlük. Egy nemzet igazi forradalmait túlerővel, idegenből hívott segédcsapatokkal le lehet verni. A veszteseken bosszút lehet állni, következhetnek a megtorlás évei, de istenadta szabadságjogait s vágyát e szabadságra senki nem veheti el.
Korabeli feljegyzések tanúsága szerint, amikor 1849. október 6–án a tábornokok a vesztőhelyre indultak, feltűnően nyugodtnak látszottak. Ezt nem parancsra tették, nem Görgey bátorító szavának engedelmeskedve, hogy tudniillik ,,férfias elszántsággal fogjuk tűrni, mit Isten megfejthetetlen végzése majd reánk mér", nem, ez a nyugalom abból a hatalmas erőből táplálkozott, amely minden, kötelességét tisztességgel végzett emberben benne van. És abból a boldogító reményből, hogy az igaz ügy, amelyért kiálltak, veszve örökre nem lehet. Az ügy méltósága s a tiszta szív derűje tette nyugodttá őket.
A névsor megrendítően hosszú: Kiss Ernő altábornagy, Dessewffy Arisztid és Schweidel József tábornok, Lázár Vilmos ezredes. Őket négyüket agyonlőtték. Aulich Lajost, Damja-nich Jánost, Knezic Károlyt, Láhner Györgyöt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltemberg Ernőt, Török Ignácot és Vécsei Károly tábornokot felakasztották.
És még további százakat. Ők valamennyien a legtöbbet s az egyetlent, az életüket áldozták a nemzet érdekeinek következetes képviseletéért.
Amikor rabtársait összegyűjtötték, hogy a vesztőhelyre menjenek, Poeltenberg keserűen jegyezte meg: ,,Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje."
A hajdani vesztőhelyet 1881 óta emlékoszlop jelöli. Peregrinus valahányszor, ha tehette, elzarándokolt erre az elhagyatott, sivár vidékre, a vér tanúinak emlékhelyére. Szellemet idézni jött ide, mert tudta, hogy a szellemek örök életűek, és hatalmuk van az élők fölött. És hatalmuk van ahhoz is, hogy véghezvigyék korábbi szándékukat.
A szabadság szent eszméjét hirdető szobrot, Zala György isteni ihletésű remekét, a Szabadságot 1890. október 6-án állították fel a város főterén. Peregrinus Spectator nevű ismerősétől úgy hallotta: a vértanú-szobor felállítása óta I. Ferenc József nem tette lábát Arad földjére soha többé, sőt, Arad nevét sem szerette hallani. Igaz, Arad sem az övét.
Ezt a bizakodó szobrot, amely minden elemében az eljövendő győzelmet hirdeti, a jóslat bekövetkeztétől rettegő ,,új honfoglalók" 1920-ban, színre lépésük egyik első tetteként a várbörtönbe száműzték. Innen szabadult a látomás több évtizedes fogságából 1999. október 6-án.
Komoly hadfiak, a vér tanúi, ama tizenhárman, túl az a több ezer, kiket csaknem velük egy időben legyilkoltak, ők szervezték meg a kitörést. Mert a szellemek örök életűek, s visszajárnak. Kikaparják az élők jogait. A temetők árkaiból, a vársáncok mélyéről bújnak elő, s követelik életük bérét. Az élőt meg lehet alázni. A holtakon a gyalázat sem fog. A magyar Arad halottaival vértezetten még csak imént letett fegyverei után nyúl. Jobbjában babérkoszorúval, sisakos fején Szent Margit koronájával Hungária, ez a büszke tartású, gyönyörű asszony hódítani készül.
A végzet városából Peregrinus Temes-vár felé vette útját. Vándorunk itt, illetve a közeli Buziás-fürdőn töltötte katonaidejét. Ez utóbbi helyen Deák Ferenc szívesen pihent s gyógyíttatta magát. Hosszú ideig jelölt padja volt a gyönyörű parkban a valamikori tiszti kaszinó mellett. Ez az emlék is már a múlté, és Temesvár is megszűnt német-magyar városnak lenni.
Az 1910-es népszámláláskor az Árpád-házi királyok s a Hunyadiak városát, hol Mátyás kiváló vezére, vitéz Kinizsi Pál volt hajdan a főispán, még csaknem fele-fele arányban lakták ide telepített dolgos, tiszta, fukar és nagyravágyó svábok, és kissé szertelen, de tehetséges, fogékony magyarok. A román lakosság aránya ekkor még kevesebb mint tíz százalék. Azóta a város lélekszáma ötszörösére nőtt, a svábok számaránya nem egészen fél, a magyaroké hét-nyolc százalékra apadt. Ma csaknem annyi a szerb lakos, mint a sváb, minden századik roma származék, de van itt bolgár, szlovák és zsidó is.
Kevesen vagyunk hát, de ez csaknem mind minőségi magyar - állapította meg Peregrinus. Bizonyság erre az a vakmerőség, ahogyan 1989 karácsonya táján ez a kis magyar közösség, Tőkés László református lelkésszel az élen, elsőként mart véknyába a csikasznak. Temesvár volt a kezdet - és eldőlt a csata. Egy mítosz is vele dőlt. Ezen a karácsonyon született meg (a Bánságban ugyan) Erdély számára a Szabadság. A kisded még gyámoltalan. Szenteskedők és képmutatók adják ma kézről kézre, s készítenek róla faragott képet a maguk hasonlatosságára, de szíveink jászolánál nem ezek a barmok óvják eszményünk melegét, de tűzzel koronázott Dózsa királyunk hite. És aki számára nincs karácsony, annak pünkösdje sincsen.
Temesvár mintaváros, terepasztalon tervezték szabályosra, mérnöki precizitással. Nyoma sincs benne a közeli Arad szertelenségének. Mégsem unalmas. Kiváltképp nem volt az a kimenős tüzér tizedes, Peregrinus számára, akit a magyar színház egyik príma donnája pártfogolt, s vezetett az Élet zegzugos és Temesvár nyílegyenes útjain.
Temesvár a jó tanuló város, az eminens, az osztályelső, ki mindent jól csinál. Itt vezették be 1857-ben Európában elsőként az utcai gázvilágítást, 1869-ben villanyvasutat építenek, majd 1884-ben a lakásokba is bevezetik az elektromos áramot. Ipara ez idő tájt a békés világ országainak bármelyikével versengett. A diktatúra Romániájában a Temesvári Műszaki Egyetem az egyetlen, amelynek diplomáit a világ bármely országában elismerték. Innen nyílik Erdély kapuja Nyugatra. Hol őrzik a kulcsát?
A műszakiak városa korábban katonaváros volt. Itteni győzelme után indult a török Várad ellen. Több mint másfél évszázad múltán a császári hadak élén Savoyai Jenő ,,szabadítja" fel uralmuk alól a várost. Ekkor, az 1700-as évek első felében telepítik ide nagy számban a svábokat.
Végső soron az itteni csatavesztés okozta a honvédseregek vesztét, és estében itt magasztosult eszmévé a töviskoszorús Jézus Király mintájára a tüzesvas-koronás parasztkirály, Dózsa.
Bestiális kivégzésének vélt helyszínén 1906-ban a kegyelet Mária-szobrot emelt emlékének. Szomszédságában a református esperesi hivatal, a vár, ahonnan 1989. december 15-én Tőkés László, a palástos hadfi indított csatát Bukarest ellen. Megnyerte, de az ország elveszett. A temesvári harcok áldozatainak vonásait tizenhárom emlékhely idézi. A végeredmény láttán az embernek sírni lenne kedve.
Peregrinus kifelé tart a városból. A capitoliumi farkas üvöltése kíséri. Most egy járatlan s járhatatlan úton Bázos felé tart. Csak itt, az Ambrózy Lajos alapította dúsgazdag és hatalmas arborétum ritka fái között szűnik kissé a félelme, hogy aztán Lugoson ismét felerősödjék.
A magyar ,,őskorban" még királyi vár állt itt, s egy békés magyar kisváros, de húsát addig harapta, rágta, puhította a szultán s a császár, míg az ortodoxok le nem nyelték. Ez lett puha sasfészkük. Innen ered a rettegett Maniu család.
A mögöttünk hagyott századelőn itt még magyar színház épült, s nem is akármilyen (!), de a Maniu-sasok szétverték a társulatot. Ma Lugos-szerte az amatőrök domborítanak.
Akárcsak Karánsebesen, amely hajdan Budával (!) vetekedett a királyi kiváltságokban, mígnem II. Józsefnek volt ráérő ideje, hogy visszanyesse körmeit: ide telepítette a román határőrezred székhelyét, s jó pénzen az erdélyi románság kulturális központjává avatta, I. Ferenc József pedig jóváhagyja, hogy a város legyen az ortodox püspökség székhelye. Karánsebes ma se nem kultúrközpont, se nem a pópák Bizánca. A mai város szánalmas állapotában úgy fest, mint talán Kambodzsa a Vörös Khmerek idejében. A tarkón lőtt magyar nyelv temetetlenül fekszik a sáncok árkaiban. Ha maradt is belőle mutatóban, csak úgy s csak annyi, mint a közeli Hátszeg természeti rezervátumában a bölény: az Erdélyben honos szilaj ősvad négy öreg, kedveszegett példánya már fényképezni sem hagyja magát. Fáradtan, megtörten vonul fel egy távoli dombra csordákban vágtató őseire emlékezni.
Hátszeg alatt s fölé magasodva ,,a nagy hegyek öregapja". Így nevezte a Retyezátot Jókai, ki ottjártakor beleszerelmesedett a vidékbe. Itt, Hátszegen tartotta szép regénye, a Szegény gazdagok főhősének keresztelőjét is.
Peregrinus kamaszkora földrajzóráin érzett elsőül erős vágyat arra, hogy meglássa a Kárpátok gyöngyét. A lomberdő fölött a délceg fenyvesben medve él és fajdkakas rikoltoz. Kétezerháromszáz-kétezerötszáz méter magas csúcsai közelében tucatszám tengerszemek kéklenek sziklákra dőlő henyefenyőkkel körülvéve. A csúcsok sziklás kiszögellésein büszke tartású feketezerge tekint magabiztosan a messzeségbe.
Több mint ötven évig élt a vándorban a vágy, hogy ezt az elképzelt képet viszontlássa, s amikor, már öregedőben, végre eljutott ide, bár megpróbálta, ereje már nem segítette a csúcsra. Ez a merész vállalkozás csak barangoló kedvű hitvesének sikerült, s Peregrinus az ő szemén s egy fényképezőgép lencséjén át bizonyosodott meg felőle, hogy amit elképzelt a kamasz, annak még ötven év múltán is pontos mása van a valóságban. És ettől megnyugodott: ott van, s éppen úgy, miként a képzelet a részleteit megrajzolta.
Hátszeg fölött Vajdahunyad. Erdély rozsdatemetője. Szánalmas látvány és szánni való vidék, pedig milyen jó módban élt hajdanán. Még nem is olyan régen Dél-Erdély eme szeglete volt Románia nehéziparának fellegvára. Ma már csak setét fellege. De áll még a Hunyadiak ősi vára, nemzeti nagyságunk pompás jelképe, amely hatszáz év múltán is fenntartja jogát a tiszteletre. A történelem emlékezete szentelte magasztossá e helyet.
Vélhetően már királyi vár állott itt azelőtt is, hogy 1409-ben Zsigmond király Hunyadi Jánosnak, és apjának, Vojknak adományozta volna. A jelenlegi építményt már a kereszténység legnagyobb védelmezője, a hatalmas törökverő emeli, hogy majd a századok során, a maga köveivel minden új tulajdonos hozzájáruljon gyarapodásához. Bethlen Gábor például az emeleti részeket húzatta rá.
Az örökhírű hősök emlékhelye, mihelyt a Habs-burgok kezére került, a mostohák sorsára ju-tott. Aztán, hogy a Szabadság forradalma is elveszett, a Bach-rendszer bosszúja 1854-ben felgyúj-totta. A teljesen kiégett, már-már romba dőlő kő-ko-losszus csak a kiegyezés után kapott kegyelmet. Az Erdélyi Múzeum Egyesület által gyűjtött adományokból Steindl Imre és Schulek Frigyes építész lát hozzá rendbetételéhez 1870-ben.
Peregrinus a Zalasd vize fölé emelt hídon halad a békés erőd felé, miközben a vár hajdani s a magyar múlt mindenkori gyújtogatóinak lelkületét firtatja. Jól tudják, bizonnyal, amit mi magunk is szentül hiszünk, hogy múltunk a reményünk.
Nagy tüzek gyúlnak a hazában mindenfelé. Ma is fellobban egy-egy. Felégetnék a maradékunkat is, ha elhagynánk őrhelyeinket.
Efféléken gondolkodik a vándor, aztán a hatalmas bejárati kapuhoz ér. Gondolatban megoldja sarui szíját, s belép a történelembe.