Mert elfeledve az igazság,
az, mit csak tények fénye ád,
s míg várunk csendben kisdedet,
december huszonegy megvezet,
az év e sötét napja itt,
ki ismeri még azt, akit
nekünk hozott, s utódait:
a jajt, a bajt, s mi undorít,
ami már a meredélyre vitt,
az ármány, hazugság és vakhit.
December reménye, el ne hagyj,
egy elgyötört nemzetért itt maradj,
és orgonák hangján énekelj,
míg felsír a kisded, s véle kelj
hadra mindenért, mi túlerős,
mit hiába vív megannyi hős,
nagy glóriás és halk szerény:
munka, kitartás és erény.
És ragyogtass felénk csillagot,
égess a gazra billogot,
mert olyan gyenge már szemünk,
hogy ránézni is alig merünk,
s mit megéltünk évekig: félelem,
most itt van ismét a végeken.
December reménye, el ne hagyj,
talpon maradni erőt adj,
hogy felnyíljanak a szemek,
s megértsék, hogy már nem lehet
tovább hinni a képtelent,
és nem tudni, hogy mit jelent
minden, amit e kor teremt,
s amit elpusztít abból, mi volt,
becsületünket, min nem volt folt,
és hitünket abban, ami lesz,
hogy rajtunk erőt mégsem vesz,
a hazugság s a kapzsiság,
mi nemzetünkben rendet vág,
végzetes rendet, pusztítót,
s minket egymásra uszítót.
December reménye, el ne hagyj,
velünk örökké itt maradj,
oldott kévénket egybe kösd,
és hagyj utánunk örököst.