Egyed Emesének egy korábbi verseskötetét (Hajnalének, 2002) olvasva jegyeztem fel, hogy a költő arra biztatja — sőt, számos versében már-már felszólítja — olvasóját, hogy a vers és a személyes lét, illetve a versírás és az élet kapcsolatáról elmélkedjék.
A személyes hang és a hitelesség okán az olvasó mintegy közvetlenül érzi a költő általi megszólítottságot, hogy elmélkedésbe kezdjen saját sorsát illetően: élhető-e intenzív, autentikus élet? A versírás ugyanis — hogy Egyed Emesének egy könyvdedikációban megfogalmazott gondolatát idézzem — a megszólítás kalandja. Vers meg akkor születik szerinte, amikor a költő számára a megszólalás szintoly nehéz, mint a hallgatás: "nem tudok szólni, hallgatni se bírok, / verseket írok". (Adj békességet)
Új kötete* epilógusában pedig a versírást mint keresést határozza meg Egyed Emese, s ebből következően nyilván számol a kockázattal is, amikor az írást választja, de nem pusztán a versírásnak mint keresésnek a kockázatával, hanem azzal a dimenziójával is, amely a születő műnek a befogadóval történő találkozásakor adódik. "Szabadságomra lelek, ha kedvemre valót olvashatok, otthon vagyok, ha írok — vallja egy esszékötete bevezetőjében. — A kockázat ott kezdődik, ahol (lehetséges) olvasnivalóként mutatom fel az én írásomat (...)." (Olvasó nappal, író este, 2000)
Egyed Emese új verseiben is megtalálni ezt a gondolatot. Egyik kedves 18. századi költőjét idézve írta le: "Gazdátlan versek! Örökbe fogadlak. / Láthatatlan nyomok, csöndben követlek." (Responsio. Barcsaym...) A szelíd szavúként idézett poétaelődöt lelki rokonának tekinti, s ő maga is azt vallja, hogy "belső derűből, csöndes szenvedélyből" kell építenie "emberi hangtól hangzó otthonocskát". (uo.) Lelki szükséglet lehet ez, míg a tapasztalat azt mondatja nem egy versben a lírai énnel, hogy a világ vad, közömbös és részvétlen.
Ilyen külső viszonyok között indokolt és kívánt művészi magatartás lehet az, amely a lírai én belső derűjéből és csöndes szenvedélyéből fakad. Jellemző, hogy az erdélyi tudományművelésben előtte járó mesterek közül is éppen Antal Árpád professzornak ajánl verset (In somnium), "álomsarjasztó lélek"-ként idézve meg az azóta eltávozott, háromszéki születésű tudóst, akinek embersége is drága útravalót jelent a költő számára: "egyenletes reménység-kenyeredből / falatot kaptam, kortyolhattam / az árdeli vízből." De emellett máshol is vall kapott örökségéről: "Ébredésemkor virágos mezőt, / ép lombú erdőt, tiszta vizeket, / havas hegyeket kaptam, s ennél többet: / élő reményt adott az Úr nekem." (Nyírfa kérgére) Igaz, amikor számbavételre kerül a sor, veszteségek gyötrik a lírai ént, s emiatt a belenyugvás érzése hatalmasodik el rajta ilyenkor, s rezignáltan jelenti ki: "örökségem ponyván". (uo.)
Ne tűnjék közhelynek, ha recenzens leírja Egyed Emese kiteljesedő költészete kapcsán (első, 1988-ban a Kriterion Forrás sorozatában megjelent verseskötete óta ez sorrendben a nyolcadik), hogy rendkívüli érzékenységet tükröznek versei, hogy a női lélek összetettségének lírai dokumentumai, egyedi megjelenítései ezek a "szabadító versek". S ehhez a "kényes" témához egy igen hajlékony, képgazdag és stilizált, enyhén archaizáló nyelvet választ, s ezáltal jó esetben többet sikerül közölnie, mint amit kimond. De általában világunkról is saját vágyainak és vívódásainak, boldogság- és otthonkeresésének, beteljesedéseinek és csalódásainak prizmáján keresztül alkot képet és formál véleményt. Meggyőző erővel, teszem hozzá, s ehhez bizonyára a lírai én versbeli jelenléte is hozzájárul, amely közvetlenül, én-formában nyilvánul meg, vagy az önmegszólítást választva.
Egyed Emese, aki 1990 óta egyetemi oktatóként is fontos feladatokat lát el, mint költő jelentette ki egy interjúban, hogy "nem hivatalnoknak, hanem embernek teremtettek, a játék vagy a jelhagyás ajándékával pedig leginkább versíróként élek". (Helikon, 2008, 13., július 10.)
* Egyed Emese: Szabadító versek. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2009
