Ke­mény reformátusok. Nem csoda, hisz Er­délyben elsőként itt izmosodott meg a megújult vallás. Déva adta a kezdetek nagy református prédikátorait, s Erdély első református püspöke is dévai volt: Sándor András.
A város ekkor még magyarul lélegzett, de annyian esküdtek össze ellene, hogy végül a víz alá nyomták. Azóta gyér magyar lakossága kopoltyút nevelt, s ezen át veszi a levegőt, ha magyar szót akar ejteni. S ejt is, egyre merészebben. Merthogy ma ez lett a bátorság fokmérője. E tette szebb talán, mint Déva ősi vára, pedig e büszke rom látványa Erdély talán legszebb tájképe.
A vár volt előbb, s csak később épült köré a város. A merész hegykúpon, egy ősi erődítmény helyén még történelmünk legelején építettek várat. Akárcsak a vajdahunyadi, ez a tüneményes, balladás sorsú erődítmény is jogot formált a tiszteletre.
A vár ezernyi legendája közül, kezdve a római hadvezér és a dák királylány románcától, Bethlen István és a "Murányi Vénusz", a nagy természetű Széchy Mária üzekedéséig Pe­regrinus számára a vár gyomrában pusztult unitárius vallásalapító, Dávid Ferenc bukása és Kőműves Kelemen tragédiája a legélőbb.
A vándor megáll a Várhegy alatt, a Magna Cu­ria, az erdélyi fejedelmek szálláshelye előtt. Fö­löt­te négyszáz méternyi magasban Déva várának maradéka. A ballada egyik szövegváltozatában az erős vár akkor roppant meg, s hanyatlott le, amikor esztendők múltán, hírét véve ura hűtlenségének, Kőműves Kelemenné kicsiny fiával együtt kiszabadította magát a falak szorításából. Igen, elmélkedett a vándor, ki bár tudta, hogy századokig állt, képzeletében Déva vára soha nem épült fel. Hiába a fél véka ezüst és az ugyanennyi arany. A kevélységnek szabott ára van, ám a méltóságot nem lehet pénzen megszerezni. Ahhoz veríték és vér, lélek, eleven élet kell. A sajátunk, nem a szeretteinké. Csak a személyes áldozat és lemondás, csak az alázat épít erős, omolhatatlan falat. Ezt az áldozatot hozta meg napjainkban a vár romjai tövében egy fiatal Ferenc-rendi szerzetes, Böjte Csaba, ki lelkét, életét építette be egy bizonyos falba, amikor kockázatos-kalandos módon vállalta, hogy vasúti várótermekben meghúzódó, éhező, csellengő, kolduló, magukra hagyott magyar gyermekek nevelőatyja lesz. A krisztusi intelem szavára hajolva: "Aki egyetlent is befogad e gyermekek közül...", az élet salakjából emelte magához e gyá­mol­talanokat, hogy megadja számukra azt, ami az ég madarait is megilleti. Az otthon melege s az enni­való mellé a taníttatást és nevelést. Böjte Csa­ba most azt szeretné elérni, hogy a romániai árvaházak nyomorúságos körülményei közül magához vehesse a magyar nevű gyerekeket, akik­től ezek az intézetek amúgy is szívesen megválnának.
Lehet ugyan nagy falat emelni szeretetből, de az nem önmagáért való, hogy e fal kövei védelmet nyújtsanak, azokat a jóság és a másokért élés, a lemondás és a másokért való önfeláldozás habarcsának, oltottmeszének kell összefognia — így elmélkedett Peregrinus a fiatal atya példázatán okulva, majd ismét a romokra vetette pillantását. A borongós ködben 1849-ig látott. Augusztus 18-a volt. A Bem apó által vezetett erdélyi honvédsereg utolsó egységei vesztésre állnak. Bem s még néhány társa elmenekül. A fegyverletétel tragikus szerepe Beke ezredesre hárul. Másnap óriási robbanás rázza meg a masszív falakat. A császáriak aljassága nyomán a végsőkig kitartó honvédek százait temeti maga alá a gyalázat. A büszke vár, amely még látta történelmünk nagyjait, azóta áll romokban. S hiába csak rom, amire a vándor lát, hitét pillanatokra sem ingatja meg, hiszen tudja, hogy múltunk a reményünk.
Régi nagyságunk egy újabb temetőkertje felé tart most Peregrinus: Gyulafehérvárra.
Miként a nagysághoz illik, csodálatos természeti környezetben, jókora dombnyi magaslaton egy romba dőlt római településre épült a város. A magyarok bejövetelekor Gyula erdélyi vezér talált a romokra, s a rá épülő új várat, majd a köréje gyűlő várost róla nevezték el.
Erdély ellene volt a kereszténység behozatalának, s Szent István ellen lázadt, de miután ez csatát nyert Gyula ellen, hogy szorosabbá tegye kötődésüket az anyaországhoz, az erdélyiek számára 1009-ben püspökséget alapított Gyulafe­hér­váron. Azóta, ezer éve s mindmáig itt áll az erdélyi katolikusság központja, s a Hunyadiaktól II. Rákóczi Ferencig az erdélyi fejedelmek székvárosa.
A méreteiben is lenyűgöző, gazdagságában felülmúlhatatlan, egyszerűségében pompázatos, román stílusú templomunk alapítási éve 1009. E templom s A Templom őrizte magyarságunkat Erdély-szerte hét évszázadon át, míg a hit hajlék és kenyér volt.
A fejedelmi palota Bethlen Gábor idején volt a legpompáza­tosabb. Amikor nagyságos II. Rákóczi Ferenc fejedelem szent ügye elbukott, a város a császáriak kezére került. Persze korábban, meglehetősen vandál módon, jócskán megpuhította már a török. Ettől fogva a hit is alku tárgyává vált, s a lélek fénye megkopott. Két urat még-még kiszolgált, a harmadikkal már nem bírt — kiszolgáltatottá lett. A kőkolosszus falai még jól viselték a reformáció másfél évszázadát, s bár utóbb vissza­állt a régi rend, ez már nem volt a magyarok rendje. Habsburg-házi III. Károly még a város nevét is magánosította. Gyulafehérvár kis időre Károlyfehérvárrá lett. És ezt az állandósághoz szokott erdélyi lélek már nehezen viselte.
Peregrinus tudta, hogy az idő elfárasztja az emlékezetet, ezért a templom köveit faggatta: mit láttak a hétszáz magyar esztendő során? Mit a nemzeti fejedelmi korban?
És a kövek meghatottan idézték az emlékeket. Ide temették el a harmincnyolc éves Izabella királynét, s tizenkét év múltán, 1571-ben fiát, János Zsigmondot, első fejedelmünket. Itt választják helyébe Báthori Istvánt, ki a lengyelek királya is volt. E templom lett sírjává Bocskai István fejedelemnek, s a dicsőséges Bethlen Gábor — ki naggyá tette Erdély hajdani fővárosát — temetése is itt volt. Itt választották fejedelemnek II. Rákóczi Györgyöt, kinek atyja is e falak védelmében nyugodott.
S a régi időkből? E templommá összeállt kövek tanúi voltak Hunyadi János, majd Budán lefejezett fia, László temetési szertartásának. És látták azt is, mikor pirult a magyar, amikor Vitéz Mihály havasalföldi fejedelem 1599 novemberében elfoglalta a várost, és hódolóivá eskette az országnagyokat. És látták e kövek a szégyent, amikor III. Károly alatt az 1716-os felújításkor I. Rákóczi György és Bethlen Gábor fekete márvány sírkövét szétdúlják, s részenként építik be a templomba, a hamvakkal mit sem törődve.
Ne keresd e két sírkövet, vándor, miként keresve sem találod már sok más nagyságunk maradékát. Bocskai s Bethlen István pora s köve is a dúlások áldozata lett. Elleneink, a mindenkoriak, nagyjaink porára tapodva véltek s vélnek nagynak látszani. Dúlások és kegyeletsértő fosztogatások megvetett emléke marad utánuk.
A gazdag Erdélyt máig nem szűntek meg fosztogatni — jogaitól s javaitól, a nyertesek új jogán. A püspöki székhely féltett kincse, néhai Batthyány Ignác püspök hagyatéka, a híres Batthyaneum ma az egyik legbecsesebb öröksége Trianon erdélyi kegyeltjének. A sivár múlt mulandóságától tartva "kölcsönöz" magának múltat a vakvilág még nagyobb dicsőségére.
A könyvtárat gróf Batthyány Ignác, Erdély római katolikus püspöke alapította 1781-ben. A püspök hosszú éveket töltött Rómában, ahol a magyarság történeti emlékeit kutatta, és felbecsülhetetlen gyűjtőmunkával és persze ugyanilyen mértékű költségen szerezte be és alapította meg az évtizedek alatt a világ egyik leghíresebb, húszezer kötetből álló könyvtárát. Benne számos középkori kézirat, Mátyás király könyvtárának több darabja, egy 1377-ben írt esztergomi misekönyv s még sok más ritkaság. Csak hogy számot adjunk értékéről, álljon itt egy adat. Amikor egy németországi kiállításra elszállították a könyvtár egyik büszkeségét, az Aranykódexet, eredeti nevén a Codex Aureust, a művet a román állam 25 millió dollárra biztosította. És ez csupán a több ezer kötetes gyűjtemény egyetlen darabja. A püspök hagyatéka ugyanis még nagyszámú ősnyomtatványt, egyedi ritkaságokat tartalmaz. Mindezekhez egy régiségtár, ásványgyűjtemény és csillagvizsgáló is társul.
Batthyány Ignác püspök 1798. november 17-én bekövetkezett halála előtt úgy végrendelkezett, hogy a könyvtárat és a gyűjteményeket az erdélyi fejedelemségre, illetve a római katolikus püspökségre hagyja. A felszabadított s így gátlásaitól is megszabadult kommunista hatalomátvétel után, seregnyi más értékkel együtt, ezt a páratlan gyűjteményt is államosították.
E javáért perel most már évek óta Erdély katolikus püspöksége — eredménytelenül.
Peregrinus döbbenten hallgatta a sorozatosan vesztes perek indoklásait. A felvetésre, hogy kegyeletsértő módon szállnak szembe egy nagytiszteletű méltóság végrendeletével, a megyei prefektus arcpirítóan nyegle cinizmussal előbb így válaszolt. "Mi a törvényeket betartjuk, a rendezést csupán a püspök-gróf végrendeletének helyes értelmezése késlelteti."
Aztán egy újabb per s egy újabb veszteség. Íme az indoklás: "Miután a trianoni döntéssel Erdélyt Romániához csatolták, Románia az erdélyi fejedelemség jogutódja lett." Ez lenne hát a helyes értelmezés? Szerintük ez s még másvalami. Az egyik elutasító bírósági ítélet indoklásaként a román kultuszminiszter egy fórumon elmondta: Románia nem mondhat le a vagyonról, hiszen már évtizedek óta a Batthyaneumot mint örökbecsű román nemzeti kincset tárták a nemzetközi tudós társadalom elé, ezért a történészek szakértelmét és szavahihetőségét kérdőjelezné meg, ha kiderülne, hogy az értékes "nemzeti örökség" valójában egy kisebbségi magyar egyház tulajdona.
Ez aztán a tisztességére kényes, következetes balkáni logika! Bármely rókának becsületére válna — állapította meg Peregrinus, és Erdély nagy püspöke, Márton Áron elé járult tanácsért. De a kő a székesegyház falában hallgatott.
Peregrinus kilépett ezer erdélyi év kriptájából, amelyben kérdéseivel végzetesen felborította a hely rendjét és nyugalmát. A Székesegyház felbolydult. A fejedelmek a rangidős Hunyadi János köré sereglettek. A püspökök tanácsa is összeült. Martinuzzi Fráter György vitte a szót. Az éjszaka a nappal határához ért. A legtöbb ember ebben a köztes órában hal meg. Ekkor élednek a legbizarrabb álmok. A virrasztót ekkor fogja át a félelem.
A vándor az északi égre nézett. Vöröslött az alja. Nagyenyed lángolt. A virrasztókat kérdezte: mi történhetett? Gyulafehérvár már nem értette magyar szavát.
Mire Peregrinus öreg Ladáján Nagyenyedre ért, már üszkös volt a város. Feddő tekintetét az Őrhegyre szegezte: miként esett a gyalázat?
Enyedet kétszer égették porrá. Előbb 1704 márciusában a császáriak labancai, majd 1849. június 8-án a kétfejű sas ösztönzésére a havasi román seregek. Éjszaka dobtak tüzet a városra. Az álmában meglepett lakosság közül, aki nem égett meg, azt megölték. Akik széjjelfutottak, a közeli erdőben fagytak halálra.
Jókai a tragédia után négy évvel, 1853-ban jár A nagyenyedi két fűzfa helyszínén. Az első tűzesetről ír, hogy értsen belőle az utóbbi s valahány eljövendő gyújtogató.
A látvány még esztendők múltán is elrettentő: "A lelkem fél visszagondolni rá" — írja feljegyzéseiben. De a kormos, füstös romok alatt a holtak kegyelméből e színevesztett, fakó, kihalt vidék mélyén újjáéled az élet. Mint korábban, ezúttal is a nagyenyedi diákság akaratából. Jól tudta Bécs, miért aprított Enyed alá gyújtóst a románból.
Amikor Gyulafehérvár újra katolizált, Apafi fejedelem 1662-ben Enyedre telepítette át a Bethlen Gábor által alapított híres református iskolát. És az iskola Enyeden is megőrizte hírét. Megőrizte? Az erdélyi szellemi élet köldökévé tette.
Talentumot, ezt vagy azt mindenkinek adott az Isten, de hogy mindenik ráleljen a maga kincsére, ahhoz Istentől gazdagon megáldott pedagógusok kellenek. A nagyenyedi skólát szerette az Isten. A szegények iskolája bőséggel fakasztott gazdagságot. Erdély legjobb tanárai Erdély legdicsőségesebb ifjúságát nevelték itt. Ez az ifjúság támasztotta fel poraiból Enyedet. S mai napig ezek az erős szellemek mutatják-igazítják a nemzet feltámadásához vezető utat.