Nap mint nap látunk a tévében győztes sportolókat, győzelemittas politikusokat, kitüntetett könnyűzene- vagy filmsztárokat, és mindez azt a látszatot kelti, hogy az egyik oldalon állnak ők, a nyertesek, a másikon meg mi, a vesztesek.
Vannak, akik arroganciájukkal, fölényeskedésükkel akarják bizonyítani, hogy ők is a nyertesek táborába tartoznak. Mások vagyonuk maradékából, társadalmi pozíciójuk magasából teszik mindezt. Magabiztosságukat még inkább táplálja az a tudat, hogy a körülöttük levők is győztesnek, követésre méltónak tekintik őket.
Ez a fajta győzelem azonban tovaszáll, ha változnak a körülmények: csődöt mond az eddig jól menő üzlet, lemarad a hatalomról az elismert politikus, más ér előbb célba, másé a főszerep.
Ebben a helyzetben válik el, hogy ki képes felülkerekedni a bajon, elfogadni pillanatnyi vereségét, hogy újra megerősödve visszatérjen az élet porondjára.
Az ilyenekről már ritkán szólnak a híradók, pedig ők az igazi nyertesek: a sportoló, aki műlábbal is megmássza az Everestet, a politikus, akit emberi tartásáért tisztelnek, egyszóval, akik felismerték, elismerték korlátaikat, de nem adták fel.
A hét végi jótékonysági koncert alkalmat adott megismerni két embert, aki túl tudott jutni élete legnagyobb buktatóján. Az egyik egy valamikor önnön fiatalságától, fizikai erejétől megmámorosodott, ám most béna fiú, a másik a valamikor felkapott, körülrajongott, ám később elbukott énekesnő.
Megkapó és hiteles volt az őszinteségük, ahogy vállalták önmagukat, sorsukat.
A fizikai lét, a szabadság sebezhetőségét megtapasztalva sokkal jobban értékelték az életet, mint ezelőtt. Nem gyűlölték meg a világot, az embereket, hanem megértőbbek, szeretetteljesebbek lettek. Meggyőzték a jelenlevőket arról, hogy mindig lehet és érdemes újrakezdeni.
Példájukból minden testileg sérült vagy lelkileg sebzett ember erőt meríthet.
