Torockó főutcája

E gazdagságra vet tüzet a bécsi politika a románok keze által. De a szervezet erős, sebe hamar gyógyul. Épít. Falat s szellemet egy­aránt. "Az újrakezdés vakmerő reménye legyőzte itt az ostromló halált!" Akkor. Egyelőre. S bár a remény később sem gyávul, a halál ostroma továbbra sem szűnik. Trianon évét az évtizedek sora követi. Így hát a reménynek is meg kell újulnia. S jó hittel újul is.
Amikor Peregrinus legutóbb Enyeden járt, a huszonhatezer lelkes kisvárosban ötezren lélegeztek magyarul. Csendes vasárnap délután volt. Csak egy-két főtéri mulatóban kocsmáztak a ,,honfoglalók". A Kollégium szomszédságában cigányok zsibongtak. De odébb, a parkban, ahol Kőrösi Csoma, Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter, Aranka György, Bolyai Farkas, Kemény Zsigmond, Köteles Sámuel, majd később Áprily tanár úr, Barabás Miklós s az ifjú Sütő András elsétálhatott, a parkban tehát nyugalomra lelt, erőt sejtető nyugalomra. Ezek a neves és névtelen, de egytől egyig kiváló emberek a legjobb vért vitték Erdély ereibe. És a vér nem válhat vízzé. Peregrinus tudta, hogy Enyed rektora, a mindenkori s a Kollégium mindenkori neveltjei, miként a zajos vagy éppen csöndesnek tűnő történelem során annyiszor, ezúttal is leverik a labancot, hiszen a décsei patak partján, a terebélyes régiek helyén ma is izmosodik két fűzfa.
A Kápolna-dombon a vándor az 1704-es császárdúlás huszonnyolc diák vértanúját gyászolta, a várnál a románpusztítás hétszáz elesettjét. Majd Torockó felé vette útját. Hogy jó irányt vett, ezt az utak állapota is jelezte: magyar vidékre hitvány út vezet. Torockó pár éve a világörökség része. A feléje vezető út a román örökség díjára pályázhat.
Sír az út, amerre a kocsi halad. Sír, hisz Torockószentgyörgy népét is kiegyelte a császár. Na nem azért, hogy a megmaradottak jobban gyarapodjanak. Csudát! Szándéka a kiirtásuk volt, s bár rajta kívül tört rá muszka és román, újfent császári fenevad s ismét a havasok népe, bár felgyújtották és kirabolták, hegylakó zsiványok prédájává tették, Torockós­zentgyörgy, akárcsak Torockó, legyőzte a sárkányt.
Brassai Sámuel, az ,,utolsó erdélyi polihisztor" szülőföldjének erős vára és egy istene még romokban is ügyeli ezt a kis aranyosszéki színmagyar falut.
Egy bakarasszal fennebb Torockó. Egy hatalmas sziklatömb, a több mint 1100 méter magas Székelykő vigyázza az itt lakót. Előtte s védelmében kuporodik a település színfehér, sajátos építésű házaival. Székelyek ivadékai lakják, akik a történelem tudói szerint még az Árpád-házi királyok idején jöttek ide, együtt a német bányászokkal ,,vaskenyéren" élni. (Erdély-szerte itt bányászták a legjobb vasércet.) Van, aki úgy tartja, még az első honfoglalás ideje óta maradtak a helyükön.
Távolról érkezhettek ide, hisz viseletük a messzi Keletre mutat, bár szívünkhöz annyira közel álló, olyan gazdag és olyan ismerős, hogy benne büszkeséggel találunk magunkra.
Ez a kincs ma már a ládafiában, valamely almáriumban nyugszik, s a láda mélyén mi magunk, bátor vállalásaink, a hitünk — gondolta elkeseredetten Peregrinus. Hogy miért éppen itt lelt rá a szomorúság? Hát, mert itt lelt rá a kincset rejtő ládára. Másutt, sok helyütt még a ládának is nyoma veszett. Itt s még egypár helyen, az alkóv mélyén, a vakablak alján, a koporsót idéző ládafia fenekén még piheg a viselet, ünneplőöltözékünk, jó ízlésünk és szép lelkünk tárgyiasult mása. Már csak piheg, épphogy csak él. — Nincs már büszke leányfej, amely megtartaná a pártát? Nincs már dacos legénynyak s derék, amely elviselné magán a kendőt s az övet? — kérdezte a Semmitől Peregrinus.
Itt, Torockó vidékén, Kalotaszegen, a mezőségi Széken még él a mag. De hol a magvető? A viselet, igen, igenis, a ruha (is) teszi az embert. Aki az ellenkezőjét állítja, az csupán hinni véli, hogy ő kicsoda, az konfekció-ember, tucatáru, annak soha nem volt lelkére szabott ruhája.
Ott állt Peregrinus a Székelykő lábánál, a folyton folyó kútnál, s azon tűnődött, vajon miféle ármány rontotta meg az erdélyi rendet. Talán a tűz-félelem, a köré sereglő ordas indulat, a rablások és fosztogatások sora? Netán kifáradt? Meglehet. Ha így van, hát csak pihenje ki magát, nyugodjék meg, gyűjtsön erőt, izmosodjék. És akkor van remény.
Az égi jelek is jó irányt mutatnak. Torockón ugyanis kétszer támad fel a nap. Megmutatja magát keltében, a pirkadatban, s menten a Székelykő mögé áldozik, hogy később új tündökléssel ismét megjelenjen. Micsoda jelképe a feltámadásnak! Annak a feltámadásnak, amelyet a Jóisten a reformáció óta Torockón egy személyben hajt majd végre. Jókai, ki beleszeretett e vidékbe, Egy az Isten című regényében erről az unitárius hitű népről ír megejtő rokonszenvvel.
Peregrinus tesz még egy sétát a felújított házsorok között, miközben azon tűnődik, milyen is az az árvaság, amelyet örökbefogadással vált meg a Világ. Töprengéséből a Torda felé vezető út nyaktörő gödrei ébresztik a honi valóságra.
Az ifjú Peregrinus, ki mindig csak az enyészet cementpor-fátyolán át láthatta a túliparosított Torda arcát, nem szerette a várost. Pedig micsoda múltja van. A legszebb mind közül az 1568-as országgyűlés, amelyen Európában először iktatták törvénybe — és tartották is a törvényt — a szabad vallásgyakorlást. Legyünk büszkék rá? Jobb, ha nem tesszük! A túlzó türelem, a másokra figyelő érzékenység, az önzés csaknem teljes hiánya, az udvariasság és előzékenység, a lovagiasság, legjobbnak mondott tulajdonságai csúfolták meg az erdélyi magyart.
Ha egy magyarul beszélő társasághoz csatlakozik egy román, az iránta való tiszteletből a társalgás nyelve megváltozik. Él ember, ki tud példát a viszonosságra? Ők úgy tartják, nekik ez kijár, velük szemben ez a kötelességünk. Szolgaságnak, alávetettségnek érzékelik a figyelmességet.
A magyar a sátán nyelve — tanítják évszázadok óta a pópák, a politika mindenkori alkimistái. Minden látszat ellenére a templomok homályos zugaiban, a füstölők ködében alakítják ma is a román nemzetiségi politikát.
Türelem, türelem, türelem. Tövise már van. Rózsája még soká várat magára.
Peregrinus hunyt szemmel haladt át Tordán. Hét felekezet tizenegy temploma állt itt — a türelem jegyében. Ma a türelem kezdeményezőinek templomait látogatják a leggyérebben. A hajdan magyar Tordáról kifüstölték a magyart. Hiába kerítette fallal templomát.
A vándor cementpor borította pillái alatt a történelem mélyére látott. Látta, amint Basta császári generális katonái 1601-ben megölik a román Vitéz Mihályt, a szövetségest, mert tervei túl vakmerőek voltak. Látta Ótorda kerített templomát, a templom mellett a paplakot, Miklós Miklós tiszteletest, a két kocsit, az elsőben Bem szárnysegédje, Kiss Sándor ezredes, Egressy Gábor, a színész és Petőfi. A másikon honvédek ültek — indultak Bem után Segesvárra. Az út szélén a Miklós család, Júlia és a karon ülő, épp betegeskedő Zoltánka. A gyermekasszony a gyermekével. Ekkor váltak árvákká. Július volt.
A vándor augusztusig látott: tizenegyedikén a templom elől két kocsi indul Kolozsvárra. Az egyikben a pap felesége és lányai, a másikban Petőfiné, a gyermek és a dajka. Amint a városból kiértek, az emelkedőről az országúton egy óriás, lassan araszoló százlábút pillantottak meg. A kozák lándzsások véget nem érő menetoszlopa Kolozsvárról Torda felé tartott.
Peregrinus kimerülten érkezett Kolozs­várra. Erdélyi zarándoklata zárókövéhez ért. Álmot látott, vagy ez a valóság? Erdély elesett! De elesett állapotában is méltóságos. Csendre int, és áhítatra. Erdély a legszebb magyar temető. Ezzel lepte meg az álom.
A vándor borúsan ébredt. És egy rossz hírre: Gyula, a cigányprímás, akit gyerekkora óta ismert, hisz május táján s újévkor még szüleinek is muzsikált, meghalt. Nyolcvanhét éves volt. Harmadnapon Peregrinus temetésre ment. Az elhunytat hét gyermeke, harminckét unokája, huszonhárom dédunokája és két ükunokája búcsúztatta. És mert a baj nem jár magában, ez idő tájt halt meg Peregrinus egyik gyermekkori cimborája is, Kökösi Sanyi. Élt hatvan évet. Búcsúzott tőle bánatos felesége, Klára, leánya, Piroska és egyetlen unokája, Márton.
E két szomorú esemény újfent felhívta Peregrinus figyelmét a tennivalókra: a nemzet megmaradásáért vívott harc békeidőben sem szünetel. A hálószobákban folytatódik. Fiatal nők és férfiak ágyékában a döntés. Mert be kell látnunk: azé az ország, aki belakja.
Szedelőzködött. Indult — itthonról, haza. Búcsúzott Erdélytől. Keserű szavakat mormolt maga elé. Búcsúzott ő már korábban is, sértődötten. Búcsúzott? Becsapta maga mögött az ajtót, és elhagyta. Elhagyta, mert azt hitte, jó oka volt ezt hinni, hogy szerelmetes szülőföldje megcsalta. És ő nagyon féltékeny volt rá. Féltékeny és büszke. — E tulajdonságomat tőled örököltem — dünnyögte. Azt hittem, megcsaltál holmi szédelgőkkel, akik csak úgy rád törték az ajtót. Azt hittem, ringyó vagy. Bocsáss meg. Nem láttam, hogy széptevőid nyúzókést szegeztek bordáidnak. Bocsáss meg.
Búcsúzott Erdélytől: — E néhány éjszakán, amelyet lopva újra veled tölthettem, megértettelek. Látom, ha nem is mondanád, a vonásaidon látom, hogy te is szenveded, ami történt.
Búcsúzott. Félszegen, ügyetlenül, zavartan, meghatottan, az illő szavakat nem lelőn. Akitől így búcsúzik az ember, szemében sűrű ho­mállyal, botladozó szavakkal, attól voltaképpen nem is válik el...
Peregrinus szerencsés volt, hisz ábrándok sora szegődött nyomába, hogy elméjében kiegészítsék azt a hiányt, amelyet a csüggesztő valóság hordoz. Hajlama volt arra, hogy a boldogságról álmodozzon a lelki háborúságok közepette. Adottsága volt rá, hogy a sivárságot kicsipkézze.
Az ábrándozó ember legfőbb szövetségese tulajdon nyomorúsága. Ez a nyomorúság boldogságkereső rögeszméjének gondviselője is, hisz nélküle fölöslegessé válna az ábránd, ábrándok nélkül pedig fölöslegessé válna az ember. Aki ezt nem így látja, az még nem volt szerencsétlen, elesett, boldogtalan, de ha egyszer is azzá válik, és megismeri a nyomorúságot, rájön, hogy milyen töméntelen lelkierőt pazarol el az ember, hogy kijavítsa sorsa tévedéseit. Mert a makacs és engedetlen embert csak amúgy vonszolja, ráncigálja a sorsa, az engedékenyt kézen fogva vezeti.
Megadóan búcsúzott hát Erdélytől. Búcsúzott, de még hátravetett egy pillantást. A Tordai-hasadék sziklagerincén még ott látta az ellen elől menekülő Szent László lovának patkónyomát.
Szamosújváron a börtönudvar mögötti temetőben sárga szőrű lován Rózsa Sándor betyáros kedvvel vágtatott a szabadító magasságba, miközben az örmények gazdag templomában Rubens képén Krisztus a mennybe ment.
A magyarpalatkai dombok a Holt-tenger mélyén, a Mezőségben bizalmatlanul hátrálnak, akárcsak maradék magyarjai. Csak a tücskök hangolnak a hegyoldalban. Náci, az öreg cigány pere­puttya Budapestre készül táncházi mulatságra.
A huzatos Szamos völgyén átúszik utasunk fogata. Kalotaszegen, a fiatornyú templomok és válfődíszes menyecskék hazájában, Kőrös­főn Vasvári Pál bronzszobra int: vigyázz a betolakodóval. Móc fegyveresek gyilkolták le valahol a gyalui havasokban.
Álmodom? — riadt tulajdon kérdésére Peregrinus. A határnál — de hát hol itt a határ? — egy hivatalból mogorva egyenruhás ébreszti a valóságra. Faggatja: — Elvámolni való? — Csak ennek az útnak minden szennyese — válaszolja vándorunk, aki még jól ismeri a mondást, miszerint kutyára nem vetnek hámot, gondolatról nem vesznek vámot.