Mert a szegény ember szegény vándoroknak nézte Krisztust és Szent Pétert. Csakugyan csináltak is egy keskeny hidat a folyóra. Olyat, amilyet tudtak, de az éppen jó volt, s mikor Krisztus urunk megint arra jött, s meglátta a hidat, erősen megörült neki. Mondja Szent Péternek:
— Mit gondolsz, Péter, mit érdemel az a szegény ember, aki ezt a hidat csinálta?
— Az bizony, uram, megérdemelne egy olyan pipát, mely mindig ég; egy olyan zacskót, amelyből a dohány soha ki nem fogy; s egy olyan kulacsot, melyből sohasem fogy ki a bor.
Krisztus urunk mindjárt meg is adta a pipát is, a zacskót is, a kulacsot is.
Azzal elmentek tovább, de egy hét múlva, kettő múlva, megint a hídra kerültek, s Krisztus urunknak olyan jólesett, hogy hídon mehet keresztül, hogy ismét kérdezte Pétert:
— Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember?
— Megérdemelne az, uram, egy olyan kenyeret, mely soha el nem fogy; egy olyan bicskát, amely soha el nem törik, s egy olyan kaszakövet, amelytől egy huzintásra a kasza megélesedik.
Krisztus urunk ezeket is megadta a szegény embernek.
Aztán ismét továbbmentek, jártak-keltek a világon mindenfelé. Útközben Krisztus urunk sok jó embert megjutalmazott, sok rossz embert megbüntetett, de úgy egy esztendő múlva harmadszor is vissza­került a hídra. A víz éppen nagyon megáradott volt, s Krisztus urunk most különösen megörült a hídnak.
Mondta Péternek:
— Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember?
Mondotta Péter:
— Megérdemelne ez, uram, egy olyan szántóföldet, amely télen-nyáron terem; egy olyan gyümölcsfát, melynek minden időszakban van gyümölcse; s egy olyan kemencét, amelyben mindig lehessen kenyeret sütni.
— Jól van, Péter — mondotta Krisztus urunk —, én ezeket is megadom, mert az a szegény ember igazán megérdemli.
Meg is adta mindjárt.
A szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy mikor a fia megházasodott, tizenkét banda húzta, s hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.